Macskák... de már hanyadszor?

Ez a bejegyzés amúgy egy pályázatra íródik, de ha már az én szerzeményem, úgy gondoltam itt a helye a blogomon. Amúgy a párom itt áll a hátam mögött a szolgálati fegyverével arra az esetre ha nem kezdenék neki az írásnak kért meg rá, mivel szeretné ha a cicáink minél ismertebbek lennének.

Az hogy a macska mint olyan, játékos lény, szerintem senki számára nem kétséges. Az, hogy egy macska képes eljátszani a műegértől kezdve, a labdán, papírgalacsinon, fotelháttámlán és gazdi lábujján keresztül mindennel, az sem olyan nagy titok. De, hogy az éjszaka közepén mi játszanivalót talál az arcomban, mikor nekiáll félig kieresztett karmokkal nyomkodni, az nem világos számomra. Persze mióta hazatért a párom, már nem én vagyok a célpont, hisz azóta van kellemesebb tapogatni való is... És ezt bizony tessék úgy érteni, hogy az egyik macska olyan helyen tapogatózik, ahol ha egy férfi tenné ugyanezt, én tapogatózódnék el az arcán minimum egy baseball ütővel...

Szóval macskákkal egy lakásban élni nem unalmas dolog, egy lakásban aludni viszont kifejezetten kihívás, mert éjszaka nem csak nyomogatni szeretnek, hanem mászni is. A redőnyön. Az meg olyan hangos, mintha egy 180 kilós ember horkolna mellettünk. Meglepő módon a hangja is hasonló. Persze a párom szerint pofátlan vagyok ebből a szempontból, mert ha ágyút dörgetnek a fülem mellett, én akkor is tudok aludni (ez milyen jól jön majd a katonai kiképzésen :) ) ellenben ő nem egyszer ébred arra éjek évadján, hogy valamelyik cica épp azt játssza,  hogy megmássza a Mount Everest-et. Na nem mintha ne lenne olyan bútor a lakásban, amit direkt erre a célra szereztünk be (Vatera, az ég áldjon téged) de ugyebár azzal nem lehetne felébreszteni a gazdit, hogy adjon enni. Hisz a mászáshoz kell ám erő, ami sok energiát igényel, ahhoz meg kell a rengeteg táplálék. Éjjel háromkor... Mert arról azért gondoskodnak, hogy a játékot az éjszaka közepén kezdjék meg, véletlenül sem az elalvás utáni, vagy ébredés előtti időkben. Persze a macskák éjszakai lények, még akkor is, ha a mi nevezett cicáink számára az éjszaka az, mikor lekapcsoljuk a villanyt, nem mikor ténylegesen lemegy a nap.

Persze el tudnak ők játszogatni mással is, mint pl a lakásba betévedő rovarok. Bár, hogy az mennyire tekinthető játéknak, az erősen viszonyítás kérdése, a macskák biztosan így gondolják, ellenben a lakást élve már el nem hagyó bogaraknak és legyeknek egészen biztos más lenne erről a véleményük. Amúgy ilyenkor az is nagyon látszik, hogy a macskákból mennyire nagyon nem halt ki a vadászösztön. Hiába az őseiknek sok évezrednyi házi nevelése, hiába az, hogy a két szóban forgó cicának eddig az élelemért legfeljebb a macskakajás dobozzal kellett megküzdeniük, ha bejön valami állat, amire vadászhatnak, rögtön bekapcsol a párduc mód és onnantól kezdve szabályos és szervezett katonai hadműveletbe kezdenek, hogy bekerítsék (végülis katonák a gazdáik, vagy mifene, nem?). Persze ez az összetartás legfeljebb addig tart, amíg valamelyik el nem kapja, mert onnantól kezdve megkezdődik a fújás a másikra, jelezvén, hogy itt aki kapja, marja szabály van érvényben. Azért persze a fincsi házi kosztnak ilyenkor már meglátszik a következménye, mert ugyan eljátszanak a foglyul ejtett állattal, de mikor halálra szekálják szegényt és már kezdenének neki az elfogyasztásának, rájönnek, hogy nincs éppen olyan finom íze, mint a Whiskas Supreme-nek, úgyhogy inkább kiköpik. Apropó halálra szekálás: mert ugyebár nem lehet az ételt csak úgy elfogyasztani, legyen az élő vagy mesterségesen előállított. Pl ha bogárról van szó, hagyják szegényt, hogy hadd higgye megmenekülhet és mikor megpróbálkozna a repüléssel egy jó nagy pofon kíséretében tudtára adják, hogy mozgó játék csak addig jó, amíg a földön tartózkodik. De hogy a tálkájukba adagolt kajákat vajon miért szedik ki, hogy aztán rövid pofozgatás után egyék csak meg? Értem én, hogy előfordul, hogy egy kaja már a szó szoros értelmében elmászik, de nekünk nem szokásunk hónapok óta lejárt ennivalót adni nekik, akkor miért kell megölni azt, ami már amúgy sem él?

Amit még nagyon szeretnek játékra használni az a kidobásra ítélt papírgalacsin. Legyen bár vagy tízféle különböző csörgő-zörgő játékuk, bármit képesek otthagyni parlagon heverni, ha épp valamelyikünk összegyűr egy darab papírt kidobás céljából. Olyankor mindkét macska ott terem, hogy lecsapjon rá, még mielőtt a szemetesbe továbbítanánk. És persze olyan kérlelően néznek, hogy lehetetlen nem odaadni nekik. Aztán végül ezt is mi szívjuk meg, mikor este lefekvésnél a takaró alól kell előhalászni a galacsinokat, vagy rosszabb esetben a maradványaikat.

De ugyanennyire rajonganak bármiért, ami a levegőben lóg, vagy lifeg. Ezt a párom már jónéhányszor megsínylette. Történt ugyanis, hogy pár hónapja fogyózni kezdett, és szereti látni számszerűen az eredményeit (a nagyobbik cicát is fogyasztjuk, de nála nem látható haladás...) és ezért szerzett magának egy mérőszalagot. A mérőszalag meg ugyebár hajlamos a levegőben lifegni, ami mondjuk combkörméret mérés közben több összetűzést is eredményezett már a kisebbik cica és a párom között. Mert szeretjük a cicákat, szeretjük minél közelebb tudni őket magunkhoz, de azért a karmuk a combunkban már mégis kicsit túl közelinek mondható. De hasonló a helyzet például bakancs befűzésénél is, mikor nem elég a fűző kampókba való beakasztásával foglalkozni, hanem közelharcot kell vívni a cicákkal a fűző végéért.

Nagy kedvencük még a karácsonyra anyámtól kapott kis plüssmaci is, amit rendszeresen bunyóra gyakorlásra használnak. Persze lehetőleg úgy, hogy mi ne nagyon legyünk ennek a szemtanúi. Eleinte csak az volt feltűnő, hogy a plüssállat reggelente a konyha padlóján ücsörgött. Mivel esténként az éjjeliszekrényre tettük, ez igen szokatlan volt tőle. Miután kizártuk, hogy az intelligens mosóportól öntudatra ébredt, arra jutottunk, hogy valamelyik macska lopja el éjjelente játék céljából. (Illetve reméltük, hogy játék céljából, mert mikor az első eset történt, még nem voltak kiheréltetve...) De jónéhány napnak kellett még eltelnie ahhoz, hogy a lopásnak szemtanúi is legyünk. Egyik este miután a párom ágyba bújt én meg ott voltam vele jóéjt puszit adni, egyszer csak azt vettem észre, hogy a maci szép lassan lebucskázik a szekrényről, aztán egy sötét alakot pillantottam meg, aki úgy távozott szájában a plüssállattal, mintha a kölykét vinné. Gondolom ekkor jöhettek rá a cicák, hogy ezért nem kapnak majd verést, mert azóta már rendszeresebben látjuk őket macit hordozni. Meg verni. Meg harapni. Meg nyalogatni... Az igazán nagy vicc az, hogy reggelente mikor dolgozni indultunk, nem pazaroltunk időt a maci konyhapadlóról éjjeliszekrényre továbbítására, úgyhogy egyszerűen felraktuk az ebédlőasztalra. Ebből kifolyólag a macskák arra a döntésre jutottak, hogy annak ott a helye, így azóta nem egyszer volt rá példa, hogy a maci, amit este a szekrényen hagytunk, reggel az ebédlőasztalon várt bennünket.

Végére hagytam azt ennek a felsorolásnak, amit a macskák talán mindennél jobban szeretnek játszani, ez pedig az, amit én csak úgy nevezek: "kergemacska-kór". Ez kábé annyiból áll, hogy elkezdenek kergetőzni a lakásban és aközben sem istent, sem embert nem ismernek. De bútort, növényt és műszaki berendezést sem. Ilyenkor háromféle dolog létezik számukra, amin át lehet futni, ami alatt át lehet futni és amin dobbantani lehet. Az elsőre kiváló példa a virágállvány, az étkezőasztal, a konyhaszék, a számítógép, vagy épp a gyomorszájunk. A második csoportba tartoznak olyanok, mint a kanapé háta és a fal találkozása közötti rész, az asztal, a lábunk közötti rész séta közben, vagy bármi egyéb, aminek a földtől mért távolsága nagyobb húsz centinél. A legutolsó kategória a legtágabb, mert abba a faltól kezdve, a hifiállványon, hangszórókon, DVD polcon keresztül egészen az utolsó virágcserépig minden beletartozik. Mikor rájuk jön a kergemacskakór, akkor minden elképzelhető formában körbeszlalomozzák a lakást egymást kergetve. Rendszerint az efajta hajsza egy bunyóban végződik, ami jobbára abból áll, hogy a földön fekve a mellső lábaikkal lefogják a másik fejét és elkezdik a hátsó lábaikkal rugdosni. Ezt egyébként kergemacskakór nélkül is képesek előállítani, például úgy, hogy az egyik pillanatban még takarítgatják a másik fejét, a következőben pedig jókorát rúgnak bele. A kergemacskakórnak van amúgy egy továbbfejlesztett változata is, amit csak a kisebbik, a Negró szokott csak egymagában előállítani. Ez  úgy fest, hogy minden előzetes figyelmeztetés, vagy látható ok nélkül elkezd rohangálni a lakásban, aztán egyszer csak megpihen valahol és úgy nyugszik le, mintha mi sem történt volna. Ezt rendszerint a nagyobbik (a Zserbó) hozzánk hasonló értetlenséggel szokta szemlélni. Ilyenkor néha ránk néz, mi meg vissza rá, hogy: "Ne minket nézz, te vagy a macska, neked kéne tudnod, hogy miért csinálja"

Szóval az biztos, hogy macskákkal az élet soha nem lehet unalmas. Most, hogy ez mennyire jó, vagy rossz, az már tényleg csak attól függ, hogy hogyan értékeljük az unalom hiányát. Én például elég jól. Értékelném én jobban is, ha néha azért több alvást engednének a páromnak, és nem lenne meg az a fixa ideájuk, hogy nekik feltétlen muszáj bemászni a számítógép monitor elé, ha épp már két óra is eltelt az utolsó étkezés óta...

http://cicak.agi452.fotoalbum.hu/

Macskák... de már hanyadszor?