Úgy hozta a sors, hogy életem során először, ezen a héten szalmaözvegységre kárhoztattam. A fiatalabbak kedvéért, ezt arra mondjuk, mikor az ember párja hosszabb időre távol van. Ez a mi esetünkben úgy alakult, hogy az asszonynak adódott egy lehetőség, hogy kimehetett olaszba egy tanfolyamra és az ember bolond lenne ilyenre nemet mondani. Így vasárnap hajnalban könnyes búcsút vett a macskáktól és felszállt a Rómába induló gépre. Ja és tőlem is elköszönt. Azóta eltöltöttem pár napot így és hogy őszinte legyek egyáltalán nem rajongok a dologért. Mármint azért volt bennem előzetesen egy olyan érzés, hogy akár jó is lehet egy kis magány, hisz az milyen férfias már. Egyedül a lakásban, mint egy igazi keményfiú. Hahaaa. Ebben csak egy hiba van, én igazából nem vagyok keményfiú és szeretem a páromat. Upsz ez kettő, a matekkal is gondok vannak. Na nem mintha nem éltem volna még egyedül, de ez olyan, hogy szeretem az autómat, de egy Ferrari után biztos nem ugyanolyan érzéssel ülnék bele. Persze itt vannak a macskák, de nem sokat javítanak a helyzeten. Az egyik tiszta lelkibeteg, hogy nincs itt a rendszeres fekvőhelye, a másik meg mostanra időzítette a legrosszabb formáját és csak azt nem veri le a lakásban ami hozzá van szögelve a bútorhoz. És mivel nálunk nem bevett szokás, hogy a virágcserepeket, terítőket és üdítős poharakat szöggel rögzítsük... Persze összekapcsolom én ezt a viselkedést a szemükben bujkáló "Mit tettél Vele?!" nézéssel, de azért mégsem járja, hogy még egy hűtőszekrény nyitás is vérző sebet eredményezhet a lábamon, annyira ki vannak bukva.
Szóval sok szokatlan lépést szülhet egy ilyen helyzet, az esetemben például azt, hogy semmihez nincs kedvem. Ülök a gép előtt, netezek, filmet nézek, de semmi több. Még játékot sem kapcsolok be, az pedig nagy szó. Még arra is képes vagyok vetemedni, hogy még nincs este 11, de amint befejeztem ezt a bejegyzést, fekszem is le aludni. Pedig én mindig hittem és hiszem továbbra is, hogy kultúrember nem fekszik le azon a napon, amelyiken felébredt.
Most komolyan ki gondolná, hogy egy kis 155 centis nő hiánya a lakásból, képes kongó űrré változtatni az egész életteret? Ez nem mond ellent a fizika törvényeinek? Végülis az űrmérete törtrésze a lakás légterének, akkor miért olyan üres mégis így minden? Vagy csak én vagyok a bolond, hogy nem tombolásra használom ki ezt az időt?
Szalmaözvegység
2 megjegyzés:
Teljes mértékben átérzem a problémádat, hiszen én tavaly jártam így, amikor is a párom két hónapra távozott Belgiumba. Kénytelen voltam leköltözni apukámhoz (milyen szerencse, hogy csak egy emelet választ el minket). Hát kellett idő, míg nagyjából megszoktam, hogy nincs jelen.
Remélem, azért rövidebb ideig tart majd ez a tanfolyam. És legalább a párod sok új élménnyel gazdagodik. Mert hát Olaszországba ment!! :)
Itt szó sincs ilyen hosszú időről :) Csak egy hétig tart a tanfolyam, szóval elméletben nm soká már jön is haza. De akkor sem jó így egyedül.
Megjegyzés küldése