2009. június 8., hétfő

Macskák

Na persze nem az Andrew Lloyd Webber féléről lesz most itt szó, hanem a normál háziakról. Mármint ha normálnak tekinthető ha két macskának összesen 11 kiló a súlya... Na nem abból a Garfield kövér fajtából valóak, hanem egyszerűen nagyok. Hogy volt-e nagymacska a rokonaik között, nem tudom, de hogy méretüket tekintve komoly fejfájást okozhatnának egy rájuk támadó tacskónak, az biztos. Persze nem csak tacskónak, mert konkrétan az én Jugoszláv farkasölőmet is olyan módon képesek voltak terrorizálni, hogy szegény talán azóta is fél minden macskától. És ez nem vicc. Az már persze más kérdés, hogy fajtája nevétől (és a sajátjától is, hisz a híresen fejjel a falnak típusú sorozat karakter Boscorelli őrmesterről kapta a nevét) eltérően az én kutyám nem tekinthető épp valami erőszakos állatnak... Na vissza a macskákra. Igazából a párom cicái, de mivel már együtt élünk, inkább tekinthetőek közösnek. A nevük Zserbó és Negró, de így utólag rossz névválasztásnak bizonyult mindkettő. Jobb lenne a Mír-mur és a Maffia. Vagy újabban inkább a Zsír-múr és a Maffia, lévén, hogy az idősebbik eresztett egy kisebb pocakot. A másik esetében ellenben a Maffia név továbbra is állna, mivel fekete mint Tataglia szíve és bűn rossz, mint Sonny Corleone. Volt már nekem saját macskám is, vele közel sem volt ennyi gond, holott ő bizony már 9 hónaposan is eljárt csajozni. Az hogy egy macska felmászik a függönyre és táplálékkiegészítőnek tekinti a díszvirágokat meg gyakorlatilag minden egyebet is amit a lakásban talál, már evidens, de hogy képes legyen önellátó módon feltörni a macskatápos dobozt, az valami egészen új. Ahogyan azt sem tekinteném általánosan elfogadott viselkedési formának, hogy dobbantónak képes bármit használni amit a lakásban talál: virágállványt, fali posztert, a párom gyomorszáját... De azt sem magyarázza meg nekem senki, hogy az anyámtól karácsonyra kapott plüssmackót miért csóra el folyton az éjjeliszekrényről. Nem szedi szét, nem nyálazza össze, de folyton ellopja. A nagy bátorság persze csak addig tart, amíg vendég nem jön hozzánk, mert akkor aztán nyomát sem látni. Már nem csak a bátorságnak, hanem a macskának sem. Vagy titkos teleportációs képessége van (bár ennek ellent mond, hogy még akkor sem teleportált sehova, mikor töketleníteni vitte a párom), vagy egyszerűen talált egy olyan helyet a lakásban, ahova mi nem látunk oda, de akármelyik is legyen, amint átlépi valaki a lakásunk küszöbét, Negró úgy eltűnik, hogy utána órákig nem látni. A másikkal kevesebb gond van. Ő csak enyhén kajafüggő mostanában. Hogy csak enyhén kajafüggő az abban merül ki, hogy mostanában kevesebbet adunk neki, ha nem így lenne, inkább az erős kifejezést használnám. Igaz, ő nem tanulta meg kiszolgálni magát a macskatápos dobozból, de például képes volt felborítani a kávéfőzőt egyetlen falat mögéhullott Royal Canin-ért, valamint már a papírgalacsint, meg a barátnőm fogamzásgátlóját is a rendes napi étkezés részének tekinti. Más problémája a kajával tényleg nincs, ellenben a WC-t komoly ellenfélnek tekinti. Szerintem szent meggyőződése, hogy ha a párom bemegy oda, akkor soha többé nem jön ki onnan. Más logikus magyarázatot nem látok arra, hogy miért nyávog olyan keservesen olyankor. A nyávogás mondjuk csak a kisebb baj, mert mint tudjuk a nyávogás elszáll, a szétkapart ajtófélfa viszont megmarad.

Majd még alkalomadtán mesélek róluk, most azonban már vagy tíz perce itt nyávognak nekem, hogy simogassam meg őket...
Share/Bookmark

1 megjegyzés:

kevice írta...

Nézzétek a jó oldalát a dolognak: legalább nem lehet mellettük unatkozni. A halálom az olyan háziállat, amelyik csak van. Az a jó, amelyikben van élet. Oké oké, ez meg a ló túloldala tudom én... :)

Megjegyzés küldése