2009. június 29., hétfő

Lagzi

A hétvégén lagziba voltunk hivatalosak a párommal, gondoltam erről is megér írni egy bejegyzést. Az ifjú pár egyik fele (a férfi) a párom régi jó barátja, így nem is volt kérdés, hogy menjünk-e, de ha nem lenne az, akkor is azt mondanám, hogy megérte megtenni azt a röpke 120 kilométert (a visszafelé vezető 120 kicsit kevésbbé volt kellemes). Túl sok esküvőn nem voltam még életemben, így nem tudnám megítélni, hogy rendezési, látványossági szempontból milyen volt, de mindenesetre mi jól éreztük magunkat.

Na de az odáig vezető út... El nem tudom képzelni, hogy a menyasszony mennyire lehet stresszes az esküvő előtt, ha egy egyszerű meghívott képes ennyire túlpörögni. Legyen megfelelő a frizura, a köröm, a smink, a ruha, jaj nem készülünk el (két órával a tervezett indulás előtt...) stb. Természetesen ezek olyasmik amiket az ember nem érthet meg, ha input egység van a lába között. Egy idő után persze, ha az ember eléggé szereti a másikat, a szituáció szórakoztató is lehet akár. Mondjuk ez hangulatfüggő, de az ember fia jobban teszi, ha ilyenkor jobb hangulatban van, hisz akkor legalább a pár egyik tagja higgadt bír maradni. (Csak hogy segítsek férfitársaimon: ilyenkor nem túl egészséges a hölgy orra alá dörgölni, hogy mi 20 perc alatt elkészülünk a brotválkozás megkezdésétől számítva a nyakkendő megkötésének befejezéséig) A lényeg, hogy a párom csodálatosan festett, mire befejezte a készülődést (nekem előtte is tetszett), meg merem kockázatni, hogy kivételesen talán ő is meg volt elégedve magával egy kicsit. Az pedig nagy szó.

Az biztos, hogy minden esküvőnek megvan egy olyan hangulata amit más nem igazán tud visszaadni és azt pedig nem más adja, mint az, hogy egy esküvő tulajdonképp nem más, mint két ember szerelmének ünnepe. Persze ez egy pasitól ez így puhányul, nyálasan, stb hangzik, de így van. Most nem arról beszélek, hogy elbőgtem volna magam (kedves és aranyos volt az ifjú pár, csak nekem igazából túl kevés kapcsolatom van velük, hogy a személyük miatt elérzékenyüljek, na meg amúgy sem vagyok az a pityergős fajta) hanem sokkal inkább arról, hogy ilyenkor az ember hajlamos kicsit másképp látni a saját kapcsolatát. Ha úgy érzi gondok vannak, nyilván az jut az eszébe, hogy ő eljut-e valaha idáig a párjával, illetve, hogy akrja-e egyáltalán a dolgot. Ha ellenben szereti a társát (mint az én esetemben is) akkor kételyek helyett az a fajta megdöbbenés lesz urrá az  emberen, hogy mennyire fontos neki a másik. Igazából ez olyasmi amit nehéz körvonalazni, csak így van. Illetve, hogy őszinte legyek azért ennél tudnám jobban körvonalazni, de az egy blogban kicsit túlzott kitárulkozás lenne a részemről.

A vacsora kicsit kiadósra sikerült. Én tudom, hogy az embereket el kell látni minden jóval, de ez nyilvánvalóan sok volt már a jóból. Olyat, hogy annyira tele legyek, hogy ne férjen belém a vacsora végén a süti, én még nemigen láttam. Persze lehetett volna ez a szabályt erősítő kivétel is a részemről, de az hogy sokan már a tiramisu-ba sem voltak képesek belekezdeni, nem is beszélve az utána érkező esküvői tortáról, azt hiszem nem ezt igazolja. Szerencsére a szervezők gondoltak az ilyen eshetőségekre, így sütikkel és fincsi rántotthúsokkal gazdagodva tértünk este haza.

A lagziban élő zene volt és nagy megkönnyebülésünkre nem az az Mc Hawer féle rettenet ami minden ízléssel rendelkező ember számára olyan, mintha egy a fejére húzott fazekat ütnének egy merőkanállal. Ilyen alkalmakkor jön rá az ember, hogy a Megasztár készítőgárdája mennyire megérdemelne egy alapos picsánrúgást a döntőbe jutottak kivállogatásáért. Mert milyen az már, hogy egy esküvői zenész pár (apa és lánya) olyan szinten énekli le nagyjából a teljes Megasztár 4 mezőnyt, hogy már én szégyenlem magam miatta. Míg a showban a mezőny nagy része gyakran egyetlen számot nem tudott előadni hamis hangok nélkül, addig itt a két énekes nagyjából hat órán keresztül énekelt minössze két megszakítással és nem emlékszem egyetlen oda nem illő hangocskára sem, viszont a repertoárjukban megtalálható volt Elvis Priestly-től kezdve Christina Aguilera-n keresztül a Groovehouse-ig minden és egyszer sem éreztem azt, hogy "Hú a francba, hát hol van ez az eredetitől!"

Ha már a zene szóba jött volt ennek egy másik nagy előnye is. Táncra tudtam bírni a páromat! Na persze ez általában nem lenne olyan nagy szám, hisz szinte minden csaj imád táncolni, csakhogy az én Kicsikém azok közé tartozik akik miatt oda kell tenni a "szinte" jelzőt a "minden" elé és így már azért nehezebb a dolog. Na de olyan számokra mint a Candyman nem lehet nem táncolni, szóval végülis sikerrel járt a törekvésem. És bizony nem volt rossz. Nem mintha meglepődtem volna a dolgon, hisz nem az a gond, hogy nem tud táncolni (neeem, az az én gondom), hanem hogy túl szégyenlős hozzá. Persze a táncra bírásban az is biztos szerepet kapott, hogy Norbi Update tudatos nőként az elfogyasztott egyébként nem különösebben nagy kajamennyiség nyilván gerjesztett némi lelkiismeret furdalást, de azért alapjában véve szeretem ezt a magam diadalának tartani. Ez utóbbit azért talán az is igazolja, hogy az én kis Kicsikém olyan szinten el tudta engedni magát tánc közben, annyira látszott rajta az öröm, mint... szóval izé... ide légyszi helyettesítsetek be valamit ami szalonképesebb, mint amire én gondolok. Szóval lényeg a lényeg, nagyon jót táncoltunk és nagy meglepetésemre amíg nem kezdett felülkerekedni rajtam az elegáns cipő miatti vízhólyag + kislábujj elszorítás + talpfájdalom, nekem is jól ment a tánc.

Tulajdonképp az egész esküvő egyetlen igazán nagy hibája az volt, hogy igazából senkit nem ismertünk a meghívottak közül leszámítva persze magát a vőlegényt. De ez sem jelentett olyan nagy problémát ami igazán elronthatta volna a jókedvünket. A másik gond maga a 120 kilométeres utazás volt, ami azt eredményezte, hogy már este 11-kor útra kellett kelnünk,  hogy haza tudjunk érni. Addigra mondjuk a társaság legnagyobb része hazaszálingózpott és az azt megelőzően sem nagy tánckedv is teljesen elapadt a meghívottakban, tehát talán ez nem nevezhető akkora bajnak, de mi azért szívesen maradtunk volna még tovább. Ha lesz megint alkalom esküvőre menni, én tuti nem hagyom ki.
Share/Bookmark

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése