Kovács tőle szokatlanul idegesen toporgott Radnai irodája
előtt. Nem szokott hozzá, hogy kudarcról kelljen jelentést tennie és őszintén
megvallva ez azért zavarta az önérzetét. Sok-sok víz lefolyt már a Dunán mióta
utoljára sikertelenül zárt egy megbízást és ezt a mostanit jobb híján nem
lehetett másként értékelni, mint teljes kudarcot. Modori nem tért vissza a
hotelbe, valószínűleg volt elég esze ahhoz, hogy tudja, megtalálták. Bár
hagytak ott egy megfigyelőcsapatot, de Kovács nem ringatta magát olyan
tévképzetekbe, hogy van bármi értelme az egésznek. Amint néhány húszezresért
cserébe megtudták a szállodaportástól, Modori barátnője az éjszaka folyamán elég
sietősen hagyta el a hotelt, így értelmetlen volt arra várni, hogy feltűnjenek
ott, azonban ez a szál sem maradhatott elvarratlanul.
Ami az elrabolt ékszereket és papírokat illeti legalább egy
minimális sikert elkönyvelhettek. Az előző napi rablás során ellopott javakat
maradéktalanul sikerült visszaszerezni és már ez is néhány millióval
csökkentette a veszteségeiket, nem mintha ez sokat nyomott volna a latban. Ezen
kívül viszont nem volt más jó hír. A korábbi akciókból semmit nem találtak meg,
még értékelhetőnek mondható nyomokat sem. Se pénz, amit ellenértékként kaptak
volna, se nyomai annak, hogy hova rejtették az ékszereket, semmi.
És ha ez még nem lett volna elég, a harmadik rabló is életét
vesztette, mielőtt kihallgathatták volna. Azt ugyan sikerült kideríteniük, hogy
kik voltak, de ezzel nem mentek sokra. Mindhárman a rendőrség bevetési
csoportjánál dolgoztak, amíg ilyen-olyan okokból ki nem rúgták őket. Még az
éjszaka folyamán elmentek a lakásaikra, de hiába dúlták fel azokat, ott sem
találtak semmit. Ékszerek, pénz, iratok, mind köddé vált. Az elég
valószínűtlennek tűnt, hogy Modori mindent el tudott volna tűntetni mielőtt
odaértek és nyílván az életét mentve kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint
hogy maguk után takarítson, így maradt az, hogy valószínűleg mindent átadtak
már a megbízónak. Ez pedig azt jelentette, hogy a rablási sorozat, ha esetleg
egy rövidebb kihagyással is, de folytatódni fog.
- Bemehet Radnai úrhoz. – hozta vissza Kovácsot a jelenbe a
vezér titkárnője.
- Köszönöm Terike – felelte neki fél lábbal már az ajtón
belülről. Határozott léptekkel a főnök asztalához sétált és egy erőteljes
kézfogás után helyet foglalt a tárgyalópartnerek számára fenntartott széken.
- Tehát akkor az akció tulajdonképp teljes kudarc, jól
értem? – kezdte azonnal a köszönés után Radnai. Bár kérdést tett föl, az
lényegében sokkal inkább volt kijelentés. Kovács bár felelhette volna erre,
hogy nem teljes, hisz megtudták kik voltak az elkövetők, ismerték a szökésben
lévő rabló nevét és megtaláltak néhány elrabolt ékszert, de eszében sem jutott
ilyen jelentéktelen dolgokkal védekezni.
- Igen mondhatjuk – felelte szűkszavúan. Bár egyetértett a
kijelentéssel, esze ágában sem volt meghunyászkodni. Egyrészt mert biztos volt
benne, hogy ő maga személy szerint nem követett el hibát, másrészt mert meg sem
fordult a fejében, hogy gyengeséget mutasson Radnai felé.
- Lehet örülnöm kellene, hogy három rabló halott, de sajnos
ezzel nem nyertünk semmit. Azt azért terjesszétek el szépen, hogy mi lett
azokkal a bolondokkal, akik packázni mertek velem. Tudnia kell minden pitiáner
kis útszéli tolvajnak, hogy így jár az, aki ki mer engem rabolni.
- Ez csak természetes, erről már gondoskodtam is.
- Helyes. – előre dőlt a székében, hogy bizalmasabban
szólhasson Kovácshoz – Mi történt ott a raktárban Janikám?
A bérgyilkos ismerte már annyira főnökét, hogy tudja, a
személyes hangnemmel csak próbál a közelébe férkőzni, szó sincs arról, hogy ez
ténylegesen baráti célú érdeklődés lett volna részéről.
- Még nem állt össze egészen a kép. Rájuk törtünk mire az
egyikük pisztolyt rántott. Őt lelőttük, a többiek meg fedezékbe menekültek.
Próbáltunk velük tárgyalni, de nem voltak hajlandók megadni magukat. Kilőtték a
világítást, és a hirtelen jött sötétben kettejüknek sikerült kereket oldani.
Közülük az egyikkel Rohász végezni tudott, de a másik kocsiba pattant és
elhajtott. Üldözőbe vettük, de sikerült meglógnia – a száraz tényekre
szorítkozott, mert semmiképp sem akart abba a hibába esni, hogy a magyarázata
mentegetőzésnek tűnjön. Mentegetőzni csak gyenge emberek szoktak és ő sok
minden volt, de gyenge az nem. - Az a
gyerek egy őrült – tette azért hozzá a végén.
- Gondolom fel is szívódott, különben nem beszélgetnénk itt
– tette hozzá Radnai.
- Nincs nyomunk a tartózkodási helyét illetően, de tudjuk,
hogy kicsoda.
- Hát, az is több mint a semmi. Új játékos, vagy már
hallhattam róla?
- Egész biztos hallottál róla. Pár éve tele volt vele a TV.
Modori Alex.
Radnai az emlékeibe túrt. A név ismerős volt neki, de
hirtelen nem tudta hova tenni. Végül rövid gondolkodás után visszakérdezett:
- Az autóversenyző?
- Igen. Ahogy sikerült kiderítenem róla, miután a karrierje
zátonyra futott elég nagypályás játékos lett belőle.
- Tényleg? Soha nem hallottam róla.
- Nem itthon, Olaszországban. Elkapták párszor, de elítélni
soha nem sikerült.
- Ezek után adódik a kérdés: ha olyan nagypályás lett, miért
vállalt el itthon egyszerű rablásokat?
- Gondolom pénzért. Ne feledd főnök, soha egy percig nem hittük,
hogy ez a rablásról szól.
- Akkor tehát ő az utolsó nyomunk?
- Igen, de elkapni nem lesz egyszerű. Először is meg kell
találnunk, utána pedig úgy kell lecsapnunk rá, hogy nincs autó a közelében.
- Annyira jó?
- Annyira. Egy nap alatt két olyan manővert is láttam tőle,
amire senki nem lenne képes, akit ismerek. A volán mögött egy kibaszott virtuóz
a kölyök… - erre várt Kovács, a pillanatra amikor képes lesz beleszőni az
ötletét a beszélgetésbe anélkül, hogy az mesterkéltnek tűnne – ami azt illeti…
szerintem alkalmaznunk kellene.
- Azt hiszem nem tudlak követni. – nézett rá zavartan
Radnai.
- Főnök, mindig igyekeztél a legjobbakat magad köré
gyűjteni. Egy ilyen sofőr egészen biztos a hasznunkra válhatna.
- Mégis hogyan? Rablási dolgokkal rég nem foglalkozunk,
személyes sofőröm meg már van.
- Hányszor is támadtak meg tavaly? – húzta fel a szemöldökét
Kovács.
- Kétszer, de egyik sem jelentett igazi veszélyt. Miért?
- Szerinted nem jönne jól egy ilyen sofőr a menekülésnél?
- Nem feltétlenül érzem szükségét, de hallgatlak.
- Én azt mondom, nem árthat, ha van valaki hozzá hasonló a
csapatban. Lehet soha nem lenne szükség a képességeire, de ha egyszer mégis,
akkor nagyon. De ez csak feltételes természetesen. Először azt kell
kiderítenünk mit tud, addig ez csak spekuláció.
Radnai hátra dőlt a székében és piramist formázott a
kezeivel az arca előtt. Nem ösztönös mozdulat volt ez a részéről, mélyen
legbelül egy igazi pozőr bújt meg benne, de csak néhány ilyen többé-kevésbé
szándékos felvett pozitúrája volt, amelyekről már akkor sem tudott volna
leszokni, ha akar.
- Jól van – bólintott rá az ötletre egy olyan félperces
gondolkodást követően – Nézzük meg mire jutunk a sráccal. Amúgy is élve kell
elkapni, a különbség csak annyi, hogy ne kínozzátok meg, amíg nem beszéltem
vele.
Kovács nem is akart ezzel vitázni. Neki is ugyanez járt a
fejében.
- Akkor én megyek is, folytatom a keresését – állt fel a
székéből. Kezet ráztak majd határozott léptekkel elhagyta az irodát.
A nagy baj az volt, hogy semmi elképzeléssel nem rendelkezett
azt illetően, hogy hogyan találják meg Modorit. Bár rendelkezett magánnyomozó
igazolvánnyal, valójában a nyomozás soha nem tartozott a fő feladatai közé.
Persze kellett neki már megtalálni korábban is szökevényeket, de velük könnyű
dolga volt. Rendszerint olyanokkal akadt dolga, akik meglopták Radnait. Az ő
előkerítésükhöz nem kellett mást tenni, mint a megfelelő emberek lábát eltörni,
akik azután készségesen kiadták a menekülőt. Csakhogy Modori évek óta nem élt
az országban, nem voltak ismert élő honi bűntársai, az olaszok meg, akiken
keresztül előző nap sikerült megtalálni ezúttal egészen biztos nem lesznek a
segítségére. Ha kapcsolatba lépett velük Modori, akkor azért, ha nem akkor meg
azért. Azt a hazugságot meg, hogy szükség van a fiú szolgálataira még egyszer
nem lehetett előadni, hisz úgysem hitte volna el senki az éjjel történtek után.
Az amerikai filmekben mindig figyeltetik a reptereket és
pályaudvarokat, itthon azonban ez nem volt járható út. Egy Modorihoz hasonló
fickó egész biztos autóval menekülne, már ha el akarna tűnni az országból. A
határok megnyitásával az a lehetőség is megszűnt, hogy esetleg ott elcsípjék.
Körözést sem adathattak ki ellene, hisz akkor a zsaruk kapják el először és ki
tudja mi mindent csicseregne el nekik, mielőtt eljutnak hozzá. Bár megindított
a maga útján néhány folyamatot, amikből kis szerencsével visszacsöpöghetett
felé némi használható infó, de kizárólag arra nem lehetett alapozni.
Amennyire meg tudta állapítani az összes lehetőséget kihúzta
a listáról, de nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen apróság ez eltántorítsa
a céljától. Nem, különösen figyelembe véve azt, hogy a terveihez szüksége volt
Modorira. A terveihez, amikről ha Radnai tudott volna, még az irodáját sem
hagyja el élve…
Alex élete egyik leghosszabb éjszakáján volt túl. Amint
sikerült látótávolságon kívül kerülnie az üldözőitől már hívta is Carmela-t,
hogy azonnal hagyja el a szobájukat és vissza se térjen oda. Nem tudhatta, hogy
hogyan találtak rájuk Radnai emberei, de nem kockáztathatott. Lehet már tudtak
a helyről, lehet, hogy valamelyikük vezette őket oda akaratán kívül. Bár nem
volt ott fejben az éjszakai odaút során, azt azért nem tartotta valószínűnek,
hogy ő lett volna a hibás, mindemellett nem kockáztathatott. Ha őt követték,
tudják hol szállt meg és akkor logikus lett volna, hogy Carmelát elfogva
zsarolják meg. A saját élete nem is érdekelte annyira, de soha semmilyen
körülmények között nem akarta megengedni, hogy szerelme veszélybe kerüljön. Az
persze más kérdés, hogy sikerült olyan nőt találnia, aki néha még nála is
jobban vonzotta a zűrt, de ez a „kellemetlenség” bőven megérte.
Rendelkeztek vésztervvel egy ilyen esetre is, de remélték,
hogy soha nem kell alkalmazniuk. A megbeszéltek szerint pontosan délben kellett
találkozniuk a Margit sziget egy eldugottabb tisztásán. Persze mikor ezt
kitalálták, még nem volt betervezve a három napos masszív esőzés, ami
gyakorlatilag sártengerré változtatta a sziget összes zöld felületét.
A Margit-sziget Budapest legismertebb és talán legnépszerűbb
parkja, amely nem kizárólag a maffia elől menekülő párok kedvelt találkahelye.
A tavaszi és nyári időszakban estétől reggelig tobzódnak ott a természet
közelségére vágyó városiak, futók és a minden szépre fogékony turisták. A
sziget maga is tükrözi a város kettősségét, hisz a gyönyörű fás ligetekkel
tarkított zöld övezetbe a legelterjedtebb bejárat Budapest leglepusztultabb és
legrondább hídján keresztül vezet, azonban amint azt maga mögött hagyja az
ember, el is felejtheti, hogy egy nyüzsgő nagyváros közepén van. Halk madárszó,
játszó gyerekek, önfeledt családok és igen, fülig szerelmes párocskák veszik
körbe az idelátogatót, amitől még a legzordabb szív is képes örömmel megtelni.
Persze a fent leírtak leginkább akkor helyt állóak, mikor az egymást érő erdők
és tisztások nincsenek annyira felázva, hogy csak bakancsban lehessen ott
közlekedni.
Alex kicsit késve érkezett meg a helyszínre, mert egészen
biztos akart lenni benne, hogy nem követik. Ami azt illeti nem is zavarta a
tömeg hiánya. Bár azért választották ezt a helyet, mert itt olasz turistának
álcázva magukat senki figyelmét nem keltenék fel, de most még jó is volt, hogy
csak alig néhány ember lézengett az úton a találkahely felé tartva. A helynek
megvan a maga hangulata, ami a szokásos nyüzsgéssel ellentétben most végtelen
nyugalmat árasztott. Vizes fű illata lengte be a levegőt, lágy szellő
szaladgált a fák között és a madaraknak végre nem kellett versengeniük a
zsivajjal, lágy trillájuk így akadály nélkül tölthette be a kellemesen néptelen
ligeteket.
A tisztáshoz érve Alex megkönnyebbülve pillantotta meg
szerelmét. Bár magán viselte minden jelét egy átvirrasztott éjszakának és hogy
azt követően kénytelen volt nélkülözni az olyan extra szolgáltatásokat, mint
zuhany, fésű, vagy sminkkészlet, de még így is lélegzetelállítóan festett.
Amint meglátta közeledni Alexet felcsillantak gyönyörű barna szemei és
megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája. Carmela az a típus, akivel az első
látásra szerelem nem puszta szólam volt, gyakorlatilag nem létezett férfi, aki
bele ne esett volna amint megpillantotta. Lágy ovális arca, érzéki,
természetesen telt ajkai, kombinálva hatalmas tűzzel teli barna szemeivel és
sötét bőrtónusával már önmagukban is elegek lettek volna ehhez, hosszú sötét
hullámos haja már csak a pont volt a tökéletesség „I”-jén. Hogy a természet
egészen igazságtalan előnyhöz juttassa nőtársaival szemben, az alakja is
ötvözte azon tulajdonságok szinte mindegyikét, amit a férfiak keresnek egy
nőben: hosszú comb, formás fenék, keskeny csípő, valamint formás kebel, ami
azért az ő esetében igen messze állt a sokak által ideálisnak tartott
görögdinnye mérettől.
Gondolkodás nélkül futásnak eredt, hogy Alex karjaiba vesse
magát. Olasz lévén nem állt távol tőle az ennyire teátrális érzelem kimutatás,
ráadásul még mindig az éjszaka történtek hatása alatt állt. Nem fecsérelte az
időt beszédre, hosszan és mélyen megcsókolta szerelmét, amit csak akkor hagyott
abba, mikor az felszisszent attól, hogy megsimította a karját. Sebes
mozdulatokkal ellökte magától a férfit, fölhúzta az ingének ujját és
megpillantotta a vállán éktelenkedő golyó ütötte lyukat, amelyet az szemmel
láthatóan azon kívül, hogy kimosott és lefedett egy gézlappal, teljesen kezeletlenül
hagyott. Dühösen belebokszolt a másik karjába:
- Tu sei normale?![1] –
bár hibátlanul, szinte akcentus nélkül beszélt magyarul, igen gyakran váltott
olaszra, mikor dühös, ideges, vagy meglepett volt és jelen helyzetben bizony
mindhárom tökéletesen illett a hangulatára. - Come hai fatto a crederci?[2]
Kezeletlen sebbel rohangászol a városban? Hogy lehetsz ennyire… ennyire… -
dühösen felszegte a fejét, ahogy nem jutott eszébe a megfelelő szó – irresponsabile[3].
- Én is szeretlek téged. – mosolygott rá Alex
- Azonnal irány az orvos. Addig egy tapodtat sem lépünk,
amíg valaki el nem látta a sebedet.
- Nem komoly, már nem is fáj – próbálta védeni magát Alex.
- Nem komoly? Oh, mio
Dio! És ha elfertőződik, vagy mit tudom én?!
- De nem fog. Ne aggódj már annyit. Lehet tudják, hogy
eltaláltak és akkor az összes kórházban innen Ceglédig lesz egy emberük, hátha
felbukkanok.
- Na és mi van Öszvérrel, azzal a pezzo di merda[4] barátoddal? Azt mondta semmi bajod nem
eshet, erre tessék. Hívd fel és szólj neki, hogy intézkedjen.
- Nem. Az kizárt, hogy kapcsolatba lépjek most vele. Sőt,
ami azt illeti szerintem most jött el az ideje annak, hogy lelépjünk.
Carmela értetlenül nézett rá
- Non capisco[5].
- Itt nem maradhatunk, mert Radnai, vagy a megbízóink ránk
találnak. Bárhol az országban.
- De Olaszországba nem térhetünk vissza.
- Tudom. Épp ezért azt mondom, hagyjuk el a kontinenst.
Carmela megrökönyödve nézett szerelmére.
- Úgy érted…?
- Igen, el kell menekülnünk és nem térhetünk vissza soha
többet.
A lányból szinte kirobbant a dühös szóáradat
- Oh da quella
direzione non ci può essere una parola successiva[6].
Egy hazámat már elvesztettem, nem fogom a másodikat is. Modori Alexander ezt gyorsan
verd ki a fejedből, nem megyünk innen sehova. Nem-nem. – közben dühösen fel-alá
járkált és olyan vadul gesztikulált a kezeivel, hogy azt még Sophia Loren is
megirigyelte volna a legjobb napjaiban – Biztos van más megoldás. Nem fogunk
még egyszer így elmenekülni, ezt most rögtön felejtsd el.
Alex egy pillanatra elmélázott. Ismerte, Carmela dühös arcát
és nagyon is tisztában volt vele, hogy ilyenkor annyira képes belelendülni a
beszédbe, hogy képtelenség leállítani. Ezzel együtt is hajlamos volt önmagát
ismételgetni, ami egy idő után kifejlesztette Alexben azt a képességet, hogy
spontán jelleggel ki tudja kapcsolni a fülét.
Az arca előtti csettintgetés hozta vissza a valóságba.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – villantotta rá a szemét
Carmela. Kevés 60 kilós nő képes rettegést kelteni a férfiakban pusztán egy
pillantással, de ő közéjük tartozott, bár Alex immunis volt rá. Többé-kevésbé…
- Figyelek hát. Csak hagyom kitombolni magad – próbálta már
korábban, hogy ilyenkor befogja a lány száját, hátha a pillanatnyi csöndben kifejtheti
a saját álláspontját, de másodpercek alatt annyi kék-zöld folt képződött a
testén, hogy ezzel azóta sem próbálkozott többet. Nem mintha Carmela hisztis
lett volna, de olasz lévén néha nagyon el tudta ragadni a hév.
- Kitomb…? Láttál te már engem tombolni, ez még a közelében
sincs – ez mondjuk igaz volt – De hagyjuk is… - intett a kezével, hogy most
nincs kedve bővebben reagálni arra a megjegyzésre, amit más helyzetben
sértésnek vett volna – Nem futhatunk el állandóam. Lásd be. Örökké hálás leszek
neked, amiért hajlandó voltál mindent feladni értem, de ezt nem tehetjük meg
még egyszer. Tán nem te szoktad mondani, hogy „Nem létezik olyan, hogy nincs
megoldás, legfeljebb a gondolkodási idő túl kevés?” – ezzel olyan nagyon nem
lehetett vitázni
- De igen, de…
- Solo non si oppone[7]Átvészeltünk
már ennél nagyobb bajt is és most sem lesz ezzel másképp. – azzal elhallgatott,
hogy Alexnek legyen elég ideje elgondolkodni a válaszon.
Pillanatnyi csend állt be a társalgásukban, ami tőlük igen
szokatlannak számított.
- Jó – bökte ki végül Alex – Rendben, ne futamodjunk meg, de
egy időre akkor is fel kell szívódnunk. Most nagyon forró lett itt a talaj.
- Nem-nem. Nem tűnhetünk el még rövid időre sem. Szerinted
mégis hogy festene az a megbízók szemében? A társaid halottak és Radnaiék
nyilván a legutóbbi rablás zsákmányát is megtalálták már. Azt hinnék mindenkit
megöltél és leléptél a… - körözni kezdett a kezével, ahogy kereste a megfelelő
szót – szajréval. – Alex nemigen tudott erre mit felelni. Az igazat megvallva esze
ágában sem lett volna visszatérni, csak valahogy meg akarta nyerni a lány
együttműködését, ezért füllentett neki. Utálta mikor sarokba lett szorítva,
márpedig most ez volt a helyzet.
- Akkor szerinted mégis mit kellene tennünk?
- Nem tudom – tárta szét a kezét a lány.
- Ezzel nem segítesz.
- Tudom – futott át egy zavart mosoly az arcán. – Próbálj
meg kapcsolatba lépni Öszvérrel.
- Szó sem lehet róla. Sem a többiek, sem én nem vagyunk
ismerősek az itthoni alvilágban, nem kezdtünk őrült költekezésbe, nem mutattuk
meg az arcunkat, nem személyesen passzoltuk el az árut, egyszerűen kizárt, hogy
eljuthattak volna hozzánk, hacsak nem belülről köpött nekik valaki.
- És gondolod, hogy pont ő volt az áruló?
- Nem.
- Akkor hívd fel! Nincs jobb ötletem.
- Nem lehet. Biztosan ráálltak a vonalára, ha felhívom, az
áruló is megtudhatja. – hatalmasat sóhajtott – Figyelj, ha nem is hagyjuk el az
országot egy időre, akkor is találnunk kell egy helyet, ahol meghúzódhatunk,
legalább amíg összeszedjük a gondolatainkat.
Carmela a távolba révedt ahogy próbálta összeszedni a
gondolatait. Jártasabb volt a bűn világában, mint szerette volna, de egy ilyen
helyzetre nem volt felkészülve. Nem akart ismét menekülni, de elveszíteni sem
akarta Alexet csak azért, mert túl nagy kockázatot vállal, így végül az utóbbi
érzés játszotta a fontosabb szerepet a döntésében.
- Jó. De azzal kezdjük, hogy megmutatjuk azt a sebet
valakinek. – a fiú szólásra nyitotta volna a száját, de a lány gyorsabb volt - Non vi è denuncia![8] –
Alex jobban ismerte szerelmét annál, mintsem hogy megpróbáljon most ellenkezni
vele.
Kovács ritkán engedte meg magának azt a luxust, elégedettség
töltse el valamelyik húzása folytán, de most mégis megtette. Rájött, hogy
Modori biztosan nem lesz olyan hülye, hogy mutatkozzon nyilvánosan, hisz az
arca közismert volt, ellenben a barátnőjéé nem. Annyi pénzt nem akart és nem is
tudott volna költeni az akcióra, hogy lefizesse a hotel biztonsági embereit a
megfigyelő felvételekért, ellenben a portástól a Modori barátnőjéről kapott leírás
egy az egyben megfelelt az olasz internetes lapban látott képen szereplő
hölgynek. Ez jó nyomnak tűnt, ezért a lány képét körbeküldette az összes olyan
szállodába, hotelbe, panzióba, ahol úgy gondolta, hogy akár a legkisebb esély
is van rá, hogy feltűnnek. Nem bízott különösebben a sikerben, de messze ez
volt a legjobb esélye megtalálni Modorit. Épp ezért is volt meglepődve, mikor
egy nyolcadik kerületi pár órára is kibérelhető szobákkal rendelkező motelből
hívást kapott. A portás a busásnak vélt jutalom fejében jelezte: feltűnt
valaki, aki hasonlít a képen szereplő nőre és kivett egy szobát egy egész napra.
Ez utóbbi már önmagában is gyanús volt arrafelé…
Kovács maga ment ki ellenőrizni a fülest. Tudva, hogy
Modoriék előző szállása egy négycsillagos budai hotel volt, ez a jelenlegi
hatalmas visszalépésnek tűnt számára. Ami azt illeti jobban megfontolva még a
Keleti restijének mosdójához képest is visszalépés lett volna a hely. Bár élete
során többször is kellett dolgoznia cigányokkal, mégis undorodott tőlük, ehhez
képest most be kellett autóznia a nyolcadik kerület leglepusztultabb részébe,
ahol magyart csak elvétve látott sétálni. A motel mindezek kvintesszenciája
volt számára: mocskos málladozó falak, obszcénebbnél obszcénebb graffitik,
emberi vizelet és ürülék a járda tövében. Bár az előző napok viharainak
elvonultával hét ágra sütött a Nap, Kovács mégis úgy érezte, hogy ebbe a
negyedbe még valahogy a legnagyobb fény sem képes behatolni, mintha egy fantasy
regény örök sötétségbe burkolt városába keveredett volna.
Azt mindazonáltal el kellett ismernie, hogy kevés ennél jobb
búvóhelyet lehetett volna találni. Ember fiának eszébe nem jutna itt keresni
valakit, aki az elmúlt két hétben kétszázmilliónyi értékű ékszer elrablásában
vett részt és csak az autója többet ér, mint itt egy egész háztömb.
Bár magával vitte két legmegbízhatóbb emberét, mégis egyedül
ment találkozni a motel portásával. Nem tartozott a finnyás emberek közé, mégis
elő kellett vennie egy papírzsenkendőt, mert az ajtó olyan mocskos volt, hogy
puszta kézzel még akkor sem érintette volna meg, ha ez azzal jár, hogy
Modorinak sikerül kereket oldania. Belépve emberi vizelet bűze csapta meg az
orrát. Bár szerette a cipőjét, mégis elhatározta, hogy amint ennek vége, tűzre
fogja vetni már pusztán azért, mert hozzáért ehhez a padlóhoz. A hall kicsi
volt és szemmel láthatóan csak annyi időt fordítottak a takarítására, mint az
épület külső karbantartására. Az ajtóval szemközti pult mögött egy rosszarcú
fogatlan férfi állt, aki azt leszámítva, hogy magyar volt, tökéletesen illet
Kovács a helyről alkotott elképzelései közé.
- A nő miatt jöttem – mondta üdvözlés helyett. Esze ágában
sem volt azt mutatni a portás felé, hogy akárcsak emberszámba nézné.
- Értem – az szemmel láthatóan tudta miről van szó, és a jutalom
fejében hajlandó volt lenyelni az udvariatlanságát.
Ekkor viharzott le Carmela a lépcsőn. Intett a portásnak,
hogy majd jön és azzal távozott.
A férfi Kovácsra nézett és felhúzta a szemöldökét jelezvén
neki, hogy erre a nőre gondolt-e.
- Hányas szoba? – kérdezte a bérgyilkos. Bár elkaphatta
volna a lányt, hogy majd vele zsarolva szedjen ki Modoriból információkat, az
nem volt az ő stílusa. Ha létezett erkölcsi korlátja, hát az a nők és gyermekek
bántalmazása volt.
- Előbb az anyagiak! Mennyit fizet?
- Egy húszast.
- Minimum százat. Mégis a fizető vendégeink nyugalmáról van
szó.
- Negyven.
- Hetven.
- Ötven és nem kerül egy hullazsákba a „fizető vendégével”
- 211-es szoba – tartott a markát a portás. Kovács kifizette
a pénzt, majd telefonon jelzett az embereinek, hogy csatlakozzanak.
Alex a legkevésbé sem örült, hogy egyedül kellett elengednie
Carmela-t ezen a helyen, de azért fényes nappal csak nem merik megtámadni.
Igaz, odaadta neki a pisztolyát, hogy megvédje magát, ha úgy adódik, de még így
sem repesett attól, hogy egyedül indult az orvosért.
Nem is lett volna erre szükség, csak sajnos már akkor lázas
volt, mikor a Margit-szigeten találkoztak, és azóta szinte csak egyre feljebb
szökött a hőmérséklete. Mire a motelbe értek, már Carmela-nak kellett támogatnia,
mert annyira szédült, hogy egyedül fel sem bírt volna menni a lépcsőn. A lány
felhívta egy főiskolai ismerősét, akiből orvos lett, de a férfi sajnos csak
délután négyre ért vissza a városba, így várniuk kellett. Bár Carmela
erősködött, hogy menjenek kórházba, Alex hajthatatlan volt. Lázcsillapítókkal
nagyjából sikerült kontrollálni a testhőjét, de így is egyértelmű volt, hogy
minél előbbi orvosi segítségre van szüksége. Mikor fél négykor megcsörrent a
telefon, hogy az orvos visszaért a városba, Carmela már indult is.
Bár Alex nem volt vallásos ember, most mégis imádkozott. Nem
magáért, nem féltette az életét. A karja sajgott a fájdalomtól, de amiatt nem
aggódott volna. A golyó nem létfontosságú szervet ért és amúgy is csak keresztülrohant
rajta, nem maradt a testében, így legfeljebb arról lehetett szó, hogy elkapott
valami fertőzést, vagy csak szimplán a lövés okozta sokk miatt lázasodott be.
Nem volt orvos, így nem tudhatta biztosra, de meg volt győződve róla, hogy
ennél komolyabb baj nem lehet. Nem. Amiért imádkozott az Carmela élete volt.
Nem tudta, hogy róla mennyire van tudomása Radnaiéknak, ráadásul egy hozzá
hasonlóan csinos lány számára az őket üldöző maffiózók nélkül is veszélyes volt
ez a környék. Pisztoly vagy sem, akkor is csak egy nő volt.
Annyira elgyengülve feküdt az ágyon, hogy nem is volt ereje
ellenkezni, mikor támadók törték be a szoba ajtaját. Mozdulni akart az éjjeli
szekrényen heverő P90-esért, de már a mellkasán feküdt az egyik támadó, mire a
karját felemelte volna.
- Modori Alex – lépett be a két keményfiú mögött egy negyven
körüli jól szituáltnak tűnő öltönyt és nyakkendőt viselő férfi. – Végre szemtől
szemben is találkozunk.
Carmela lélekszakadva rángatta keresztül régi jó barátját a
városon. A rövid üdvözlést követően szegény orvosnak már futnia is kellett,
mert a lány olyan erősen markolta meg a karját, hogy képtelen volt kiszabadulni
a szorításából. Mikor az autóhoz értek, még nem lett vége a szenvedéseknek.
Carmela a kis Corsa-val úgy döngetett végig a Hungária körúton, hogy még
Alex-nek is becsületére vált volna. Szegény doktort a szívroham kerülgette
többször is, mikor 100-as tempóval ráhajtottak az 1-es villamos sínjeire, hogy
kikerüljenek egy hosszabb összetorlódott kocsisort, de végül mikor a Thököly
útra úgy kanyarodtak rá, hogy ott balra fordulni tilos és egyébként is zöld
volt a szemben jövő sávnak… na akkor lepergett előtte élete filmje.
Ehhez képest már sétagalopp volt a parkolótól a lepusztult
motelig megtett nagyjából 60 méter, bár a doktornak valószínű az is egyéni
csúcsa lehetett ezen a távon.
Amint felértek a lépcső tetejére Carmela ledermedt: a
szobájuk ajtaja tárva-nyitva állt! Azonnal előkapta a pisztolyt, amitől az
orvos futásnak eredt volna, ha a nő piciny, de mégis erős marka nem szorította
volna még mindig a karját. Óvatos, csendes léptekkel közelítették meg a szobát.
Carmela lopva bepillantott, de senkit nem látott ott. Elengedte az orvost és
belépett a pisztolyt maga előtt lövésre készen tartva. Senkit nem talált
odabent, a szoba teljesen kihaltan tátongott. Dulakodásnak nyoma sem volt, Alex
ruhái ott feküdtek a széken, ahogy hagyta őket és a P90-es is érintetlenül
hevert a szekrényen.
Carmela leeresztette a pisztolyt a teste mellé. Hirtelen forogni kezdett
vele a világ, mintha egy szürreális álomba került volna. Nem, ez nem lehet! Ez nem történhet meg! A Sig Sauer kifordult
elerőtlenedett kezéből és nagyot koppant a földön. Hol van Alex? Mit műveltek vele? A gondolatok, mintha egy sztrádán
száguldottak volna olyan sebesen cikáztak a fejében, de aztán lassan kezdte
elveszíteni a kontrollt az érzelmei felett. Térdre rogyott és keserves
zokogásban tört ki.
[1] Te normális vagy?!
[2] Mégis hogy gondoltad te ezt?
[3] Felelőtlen
[4] rohadék
[5] Nem értem
[6] Na arról aztán szó sem lehet
[7] Csak semmi de
[8] Nincs apelláta!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése