Ahogy beesteledett, az eső végre kezdett apadni, de a csatornáknak sajnos már ez is késő volt. A masszív felhőszakadás végül sikeresen töltötte meg őket vízzel és így az alacsonyabban fekvő területeken szinte már csónakra volt szükség a közlekedéshez. Arról természetesen még nem volt szó, hogy megkezdődik az árvíz elleni védekezés, de azért a helyzet nem állt messze tőle.
A körülmények jelentősen megnehezítették annak a
Duna-parthoz közeli csepeli raktártelepnek a megközelítését is, ahova Alex
tartott. A társai már jó ideje vártak ott rá, de ő nem annyira sietett
találkozni velük. Az igazat megvallva soha nem rajongott az ötletért, hogy
rablásokban segédkezzen, még úgy sem, hogy tudta, semmi baja nem származhat
belőle. Na nem mintha erkölcsi aggályai lettek volna az országosan ismert
szemétláda Radnai kirámolása miatt, egyszerűen csak nem szeretett ilyen ügyekbe
keveredni. Mikor visszatért Magyarországra az volt a terve, hogy végre
letelepszik és tisztes életbe kezd, maga mögött hagyva bűnöző múltját. A
menyasszonya igazán megérdemelte már, hogy ne kelljen nap mint nap attól
félnie, hogy hazatér-e hozzá. De amikor az embert felkeresik egy
visszautasíthatatlan ajánlattal, akkor nem igazán tud mit tenni. Legszívesebben
azon nyomban nemet mondott volna a dologra, de ez az ajánlat a szó szoros
értelmében visszautasíthatatlan volt, így végül a kevésbé rosszat választotta
és belement az alkuba.
Újdonsült társai szerettek ugyan Robin Hood szerepében
tetszelegni, de valójában sütött róluk, hogy élvezik a helyzetet. Ez még nem is
lett volna baj, ha nem dörgölték volna unos-untalan az orra alá, hogy mennyire
nincs rá szükségük. A mai akció után persze nem kis elégtételt érzett, hisz
nélküle az egész művelet a kútba esett volna. Bár erős ingere volt, hogy ezt a
képükbe vágja, végülis nem tette meg. Még… De csak az egyik merjen rá
megjegyzést tenni ezek után! Csak az egyik… Az igazat megvallva, remélte is,
hogy valamelyik megteszi és akkor lelkiismeret nélkül kiengedheti azt az énjét,
amelyet a nápolyi maffiából való távozása óta igyekezett elfojtani.
A gondolataiba merülve szinte gépiesen vezetett, önmagához
képest szokatlanul lassan. A Kikötő úton haladva egyszer csak arra eszmélt,
hogy sorra húznak el mellette az autók, akik az általa diktált hetvenes tempót
túl lassúnak találták. Nem igazán szokott vele ilyesmi történni, így egy jó
nagyot lekevert magának, hogy észhez térjen.
Soha nem értette, hogy mi szükség van egy ennyire eldugott
találkahelyre. Félreértés ne essék, ő sem úgy gondolta, hogy az üzleteiket egy
Váci utcai kávézó kirakatában kellene bonyolítaniuk, de ez a találkahely
legalább annyira gyanús volt. A raktártelephez a Csepel Művek egykori
dolgozóinak lakótelepén keresztül vezetett az út, márpedig az a telep messze a
kerület leglepusztultabb környéke volt. A többségében romák lakta környéken
meglehetősen feltűnő jelenség voltak ők négyen és ezen még csak tovább rontott
a tény, hogy legendás autótolvaj létére Alexnek egyetlen kocsija volt, mégpedig
egy Subaru Impreza, ami lényegesen jobb módú környékeken is felhívná magára a
figyelmet. Persze kölcsönkérhette volna Carmela kis Corsa-ját is, de ami azt
illeti nem érezte annyira biztosnak pozícióját a kettejük közt dúló nemek
háborújában, hogy megpróbálkozzon ilyesmivel. Meg úgy őszintén megvallva nem is
szeretett olyan autókat vezetni, amik öt másodpercnél lassabban gyorsulnak
százra…
Ahogy lekanyarodott a Rákóczi útról a hideg futkosott a
hátán. Mindig elképesztőnek találta Budapest azon tulajdonságát, hogy hogyan
képes egy tisztes környék mindössze két utca alatt nyomornegyeddé válni, ahova
gyengébb idegzetűek talán be sem merészkednének. Ő soha nem tartotta magát
gyávának, ennek ellenére ebben a városrészben még akkor sem állt volna meg, ha
egy hasbaszúrt ember könyörgött volna az út szélén a segítségéért.
Szerencsére a raktártelep viszonylag jól volt őrizve és bár
többségében helyi érdekeltségű vállalkozók tartották ott törvényes és kevésbé
törvényes úton szerzett javaikat, nem zárkóztak el attól, hogy külsősöknek is
bérbe adjanak egy épületet.
A kapunál álló őr már régi ismerősként üdvözölte Alex-et, de
az igazat megvallva a Gyémántbandából egyedül vele voltak ott ilyen kedvesek, a
többiek pökhendi, lekezelő stílusuk miatt nem örvendtek túl nagy
népszerűségnek. Persze amíg az épület bérléséért rendesen fizettek, addig a
kutyát nem érdekelte, hogy mennyire bunkók.
- Csá testvérem! Megint szeánszod van a céggel? – tartotta
fel az öklét az őr. Alex lekoccolta.
- Az, hogy rohadna meg. Ezek a tirpákok megjöttek már?
- Meg, hogy a rák egye ki a szívüket.
- Higgy nekem, ha igazán jól ismernéd őket… még jobban tele
lenne velük a tököd. – az őr felnevetett. Valójában Alex eleinte nem igazán
szívlelte a srácot, csak azért bájcsevegett vele, mert szentül hitte, hogy a
ranglétra alján állókkal is megéri jó kapcsolatokat ápolni, sokszor hasznosabb
infóforrásnak bizonyulhatnak, mint bárki a legfelsőbb szintekről. Mostanra
azonban a bájcsevej már inkább őszinte haveri csipkelődés lett, amiből ugyan
Alex még semmit nem profitált, de ez nem jelentette azt, hogy ne lehetne meg a
maga haszna a későbbiekben.
- Na én léptem.
- Csá – intett neki továbbot az őr.
Végighajtott az egykor a csepeli gyárhoz tartozó lerobbant
épületek között. Az egykor oly elpusztíthatatlannak tűnő létesítmények mostanra
nem voltak többek düledező romoknál, ahova épelméjű ember talán be sem tette
volna a lábát. Valójában már évekkel ezelőtt le kellett volna bontani őket, de
akkor a helyi vállalkozók nem húzhattak volna tovább hasznot belőlük és ezáltal
csökkent volna a helyi önkormányzati funkcionáriusok zsebébe jutó kenőpénz
mértéke is, márpedig az ilyesmit nem lehetett ám hagyni. Persze igazán jóérzésű
embert elriasztottak volna az épületeken tátongó több centis repedések, a
bármikor leválni kész négyzetméteres vakolatdarabok, de a bontási tervek
végrehajtásának felelősei még nappal sem merészkedtek a környékre, hogy lássák
mennyire rossz is ott a helyzet.
Az épületek között világítás egyáltalán nem volt, így joggal
lehetett meg az embernek az a félelme, hogy valamelyik eldugott sarok mögül
mindjárt ráront egy rablóbanda, de valójában olyasmire itt semmi esély sem
volt. Ha bárki engedély nélkül bemerészkedett volna, hogy kirabolja valamelyik
raktárt, vagy bérlőt, akkor nem a rendőrséget hívták volna a helyi erők és igen
jó eséllyel még az illető hullája sem került volna elő soha. Így habár másképp
tűnt, valójában a raktártelep közbiztonsága vetekedett a Rózsadomb
villanegyedéével.
Alex-ék az egyik legtávolabbi épületet bérelték azon
egyszerű okból kifolyólag, hogy egyedül az volt olyan állapotban, hogy
viszonylagosan halálfélelem nélkül be lehessen lépni az ajtaján. Igaz nem volt
nagy, de Laci, a csapat feje így legalább elsüthette azt a viccet, hogy
legalább nem három emelet omlik majd a fejükre, hanem csak a födém. Alex ismert
vicces embereket, de Lacit még véletlenül sem sorolta volna közéjük, bármit is
gondolt magáról a nyers modorú ex-kommandós.
Leparkolt az épület előtt és sóhajtott egy nagyot.
Perpillanat lényegesen nagyobb kedvet érzett, hogy meztelen fenékkel üljön bele
egy kaktuszba, de az sajnos nem volt lehetséges opció, így leállította a
motort, kiszállt a kocsiból és belépett az épületbe.
- Mióta van már bent? – kérdezte Kovács a megfigyelő
csapatának egyik tagjától.
- Úgy másfél órája.
- És a csapat hogy áll?
- A rohadt dakoták jól védik a területet. Nehéz
észrevétlenül bejutni, de két egység elfoglalta a pozícióját, már csak a
főbejárat biztosítása van hátra.
- Továbbra sem hagyta el egyik sem az épületet?
- Fél órája az egyik kiment cigizni, de azon kívül semmi.
- Mit csinálnak?
- Ahogy a hőkamerás képekből ki lehet venni továbbra is
vitáznak. Úgy lennék légy a falon, hogy halljam min.
Az utolsó megjegyzés már elment Kovács füle mellett. Ahhoz
képest, hogy Modori felső kategóriás autótolvaj, és sofőr, meglehetősen könnyű
volt követni. És ha már szóba jött, megtalálni sem volt olyan nehéz, a rendőrök
nem próbálkozhattak olyan nagy vehemenciával. Igaz, hogy nem volt bejelentett
lakcíme, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy akárcsak próbálna elbújni. Azt az
amatőr hibát nem követte azért el, hogy nekiállt volna költekezni, csak
egyszerűen semmi óvintézkedést nem tett, legalábbis látszólag. Figyelve a
viselkedését mióta rátaláltak a Hotel Mercure Budában, kezdett gyanús lenni
Kovácsnak, hogy talán rossz nyomon vannak. Amikor aztán éjjel egykor útra kelt
és nem valamely ismert szórakozóhelyet vette célba, Kovács már tudta, hogy az
első megérzése volt a helyes. Amikor elértek a cigányok lakta telephez, kicsit
megijedtek, hogy nyomát vesztik majd, hisz arra már egyik követő kocsijukkal
sem tudtak észrevétlenül behajtani. De Kovács nem azzal küzdötte fel magát
idáig, hogy hagyta, hogy apróbb nehézségek az útját állják. Megállítottak egy
szemből érkező piros Ladát, és némi ellentételezésért cserébe rábírták, hogy
menjen az Impreza után és jelentse meg nekik, hogy hova megy. A válaszra nem
kellett sokáig várni, már csak az jelentett gondot, hogy hogyan jussanak be
észrevétlenül a negyedbe. Kovács csapata igen jól szervezett volt, így ezt a
problémát is hamar áthidalták, és fél órával később már el is foglaltak egy jó
megfigyelő pozíciót a komplexumon kívül, majd újabb egy óra alatt az összes
akció csapatuk észrevétlenül beszivárgott a telepre. Ezzel együtt is igen
kényes helyzetben voltak, Lakatos Orbán a cigány maffia feje és Radnai
kölcsönösen igyekeztek kerülni, hogy belefolyjanak egymás ügyeibe, márpedig
végrehajtani egy támadást Lakatos területén jócskán kimerítette ezt a
kategóriát. Még kínosabb lett volna a helyzet, ha netalán kiderül, hogy
teljesen véletlen, hogy pont négy ember találkozott ott abban a raktárban és
semmi közük sincs a reggel történt rabláshoz. Ésszerű lett volna megvárni, amíg
elhagyják a komplexumot és semleges helyen csapni le rájuk, de végül Kovács ezt
mégis elvetette. Jelenleg egy helyen voltak és nem számítottak támadásra,
ellenben ha most hagyják őket szabadon távozni és esetleg a nyomukat vesztik,
lehet, hogy már csak a következő rablásra gyűlnek majd újra össze. Mindkét
lehetőség túl kockázatos volt, Kovács így jobb híján a kevésbé kockázatos
mellett döntött.
- Hármas csapat is pozícióban. – törte meg pár perc után a
csendet, az egyik megfigyelő.
- A bentiek mit csinálnak most?
- Még mindig veszekednek.
- Akkor gyerünk!
- Na és vajon mégis kinek kellett volna észrevennie azt a
kurvát? – üvöltött torka szakadtából Lajos, a legnagyobb termetű rabló.
Egyébként sem számított épp egy férfiszépségnek, de ahogy a vastag orrlyukai a
szokásosnál is jobban kitágultak az ordítástól, csak még inkább kihangsúlyozta
darabos vonásait. – Nem az én oldalam volt, vagy igen, Jocókám?
Alex a telefonjával a kezében leheveredett egy sarokba és
játszani kezdett. Számított rá, hogy balhé lesz, de ami azt illeti jelenleg
vele csak többen voltak a helyszínen, lényegileg nem tudott hozzászólni a
témához. Igaz, ha tudott volna, sem szándékozott beszállni a két
tesztoszteron-agyú vitájába. Már igencsak kezdte unni a dolgot, mert közel két
órája más sem ment, csak Lajos és Jocó egymást köpködték a kudarc miatt. Ez még
nem is lett volna baj, csakhogy a vita kettejük közt nem igazán akart A pontból
B pontba jutni, így konstruktív eszmecsere helyett csak útszéli ordibálás volt
az egész. Nem mintha ez szokatlan lett volna tőlük… Alex nagyrészt ezért is nem
szeretett az ilyen találkozókra eljárni, mert mindig ilyen farokhosszmérő
versenyben torkollottak. Na nem mintha nem szokta volna meg a vitákat amíg
Olaszországban élt, vagy akár ha hazament, hisz végeredményben csak hazahozott
magával egy olyan jó 60 kilónyi Itáliát, de a meddő ordibálás attól még a
legkevésbé sem volt ínyére.
- Nyugalom fiúk, ezzel nem jutunk előbbre! – próbálta
csitítani Laci a banda vezére a veszekedőket, de nem sok sikerrel. Igaz, a
korábbi kísérletei sem jártak eredménnyel, pedig próbált velük üvöltözni, a
zsákmány szétosztással kapcsolatos szankciókat kilátásba helyezni, de a két
keményfiú nem csillapodott.
- Már a kiképzésen láttam mekkora segg vagy, de eddig
eltűrtem a faszságaidat. Most már viszont elég. Ha még egyszer meglátlak,
golyót repítek a fejedbe. – köpte Jocó a társa arcába.
- Igen? És azt mégis hogy akarod kivitelezni, mi? Egy
elefántot sem találnál el két méterről, annyira vak vagy. Máskülönben
észrevetted volna azt a büdös ribancot ott az asztal alatt!!!
- Na most már elég! – üvöltött fel Jocó és egy méreteset
lekevert a társának. Azt meglepte ugyan az ütés, de volt ideje annyira
hátralépni, hogy ne teljes erőből csattanjon az arcán. Mielőtt azonban
ellentámadásba lendülhetett volna, jött a következő csapás ezúttal egy felütés
formájában, ez elől viszont már nem tudott elhajolni, így a társa ökle iszonyatos
erővel landolt az állkapcsán. A közelükben álló Laci pillanatok alatt ott
termett és igyekezett lefogni Jocót, még mielőtt az egy újabbat bevihetett
volna láthatóan megrendült ellenfelének. Lajosnak ennyi is elég volt, hogy
összeszedje magát, és épp nem volt benne annyi lovagiasság, hogy ne indítson
ellentámadást az épp lefogott Jocó ellen. Két gyors ütést vitt be, az egyiket a
gyomorszájára, a másikat a májára mielőtt Alex közbe tudott volna lépni. Ahogy
rángatta el a nálánál jó pár kiló izommal nagyobb rablót, az még a lábával bele
is rúgott párszor ellenfelébe.
Ez volt az utolsó pillanat, amikor Alex még úgy gondolta,
hogy ez az este már nem is lehet ennél rosszabb.
Egy robbanás tépte ki tőből a raktár ajtaját, ami pár
méteres repülőút után az ékszerekkel megrakott asztalon landolt. A robbanástól
csengő füllel Alex egy pillanatra még csak azt sem tudta, hogy hol van.
Elengedte Lajost, vagy az erőszakkal szabadította ki magát a karjai közül… ezt
nem tudta volna megmondani ebben a kavarodásban. A földre vetette magát és onnan figyelte
ahogy a nagydarab izomember akit az imént még igyekezett lefogni, most
előrántja a Sig Sauer-ét az övéből és a robbanástól füstölő bejáratra szegezi.
A következő pillanatban egy lövés dördült, amelynek hangja mindössze tompa
távoli puffanásnak hangzott most a fülében. Lajos a következő pillanatban
eldőlt, mint egy krumpliszsák és pont Alex mellett ért földet. A halántékán szivárgott
a vér, szemei élettelenül meredtek még mindig az ajtó felé, az már nem
tudatosulhatott benne, hogy az ablak felől is érkeznek támadók.
Alex iszonyatosan megrémült. Bár sokszor üzletelt
keményfiúkkal és sok húzós melóban vett részt ilyenekkel, de soha nem
keveredett még tűzharcba. Persze a saját jól megfontolt érdekében megtanult ő
lőni, és volt is fegyvere, de eddig szinte még elő sem vette. Akadt ugyan olyan
üzlet, ahol szüksége volt a pisztolyra, hogy nyomatékosítsa nézeteit, de semmi
több. Erre most úgy röpködtek a golyók a feje fölött, mint egy háborús filmben.
Nincs mit szépíteni rajta, egy pillanatra ledermedt.
Társai azonban nem. Ők túl sok harcot megéltek már ahhoz,
hogy egy kis lövöldözés megbénítsa őket. Nekik nagyobb szerencséjük volt, mint
Lajosnak, volt elég idejük, hogy fedezékbe bújjanak, mielőtt végképp
elszabadult a pokol. A támadóik eközben teljessé tették a körgyűrűt amibe
zárták őket és a tetőablak felől is tüzet nyitottak rájuk. Hiába minden
képzettség és a rendőrség bevetési osztályán eltöltött évek, sem Laci, sem Jocó
nem volt felkészülve erre a támadásra. Gépfegyvertűz ropogott minden oldalról,
nekik pedig csak a pisztolyaik voltak kéznél. Egyikük sem készült tűzharcra
ezen az éjjelen, így a gépfegyvereiket otthon hagyták.
Két lövedék csapódott a földbe közvetlenül Alex mellett, amely
feltépve a betont törmelékzáport zúdított a fejére. Tisztában volt vele, hogy
ott nem maradhat, mert a mellette holtan fekvő Lajoson kívül semmi fedezéke nem
volt, de felállni a földről legalább olyan veszélyesnek tűnt. A legközelebbi
fedezék jó két és fél, három méterre volt tőle, márpedig az túl nagy távolság
ahhoz, hogy a túlélési esélyek a még vállalható kategóriába essenek. A másik
raktárhelyiségbe vezető ajtó jóval közelebb volt, de tudta, hogy ha beveti oda
magát, akkor csapdába kerül, onnan nincs más kijárat, még egy átkozott ablak
sem. A támadók nyilvánvalóan túlerőben voltak, így a harc teljességgel
kilátástalannak tűnt. Az egyedüli járható út a menekülés volt, de nem is ringatta
magát abba a tévhitbe, hogy nincs körbezárva az egész épület.
Eközben Laciék a fedezék mögül viszonozták a tüzet. Az egyik
ajtón berontó támadót mellkason találta egy lövés, aminek ereje hátravetette és
holtan terült el a földön.
Alex ekkor látta meg a lehetőséget. Társuk halála egy
pillanatra megtörte a támadók lendületét, ami elég időt adott neki, hogy
csatlakozzon Laciékhoz a fedezékben. Négykézlábra emelkedett és onnan lőtt ki.
Olyan laposan futott, ahogy csak bírt és az utolsó métert már vetődve tette meg,
de sikerült fedezékbe jutnia.
- Most mi lesz? – üvöltötte oda Lacinak.
- Tartjuk magunkat, hátha a cigók a segítségünkre sietnek.
- Eszednél vagy te?! Miért érdekelnénk mi őket? Meg ha
akarnának is hol van azeknak gépfegyvere?
- Azt hiszed én nem tudom? De nincs más esélyünk. A kitörés
öngyilkosság lenne. A segítség pedig túl messze van ahhoz, hogy időben ide
érjen.
- Lehet, de… - ebben a pillanatban vett észre egy újabb
támadót a fejük feletti tetőablaknál. Előkapta a fegyverét és lőtt. Még soha
nem kellett fegyvert elsütnie éles helyzetben, erre most nem csak, hogy lőnie
kellett, de meg is ölt egy embert. A támadó csípőjét találta el, amitől az
elvesztette az egyensúlyát és átzuhant az ablakon kishíján Józsi fejére. Ha
Laci nem rántja félre, rá is esik. A támadó még túl is élhette volna a
zuhanást, ha az esés közben a feje nem került volna a teste alá, aminek
következtében a földetéréskor a nyaka egy rémisztő reccsenés kíséretében
kettétört.
- Szép lövés volt kölyök. – kiáltotta neki Laci.
- De nem lehetne legközelebb, hogy az áldozatod nem hullik a
fejemre?! – egészítette ki Józsi.
- Pofa be és vedd el a fegyverét!
A támadójuk jól fel volt szerelve. Volt nála egy AK
gépkarabély és egy P90-es géppisztoly. A két ex-zsaru osztozott ezeken,
Alex-nek maradt a saját fegyvere.
A harc egyelőre meddőnek tűnt, bár a támadóik túlerőben
voltak, nem akartak esztelenül belerohanni egy zárótűzbe. Apránként haladtak
előre fedezékről fedezékre. Egyértelmű volt, hogy előbb, vagy utóbb föléjük
fognak kerekedni. Alex-ék lőszerkészlete korlátozott volt, támadóiké nem, így
előre lehetett látni a harc végkimenetelét. A kérdést kizárólag az jelentette,
hogy mennyi idejük van, mielőtt az ellenség annyira a közelükbe kerül, hogy már
ne legyen kiút. Valamit feltétlenül ki kellett találniuk, vagy tudták mind ott
pusztulnak.
Kovács ámulva nézte a kialakult tűzharcot a monitorán.
Igazából soha nem rajongott az erőszakért, inkább a munkája kötelező
velejárójaként tekintett rá. Nem élvezte, ha másokat bántani kellett, de nem
voltak álmatlan éjszakái sem amiatt, ha valakit kivégzett, vagy megnyomorított.
Ilyen kérdésekben mindig kivételesen pragmatikus tudott lenni. Mindezek
ellenére a raktárba szorult rablók kétségbeesett harca valahogy mégis
csodálattal töltötte el. Nem lehettek annyira hülyék, hogy elhiggyék, van bármi
esélyük legyőzni a rájuk törő csapatot, de mégis egyértelmű volt, hogy az
utolsó leheletükig fognak harcolni. Ez persze felvetett egy nagy problémát. Annál
nagyobb hibát most el sem követhettek volna, mint hogy mind a négy rablóval
végeznek, márpedig jelenleg úgy festett, hogy élve nem lehet őket elfogni.
Őszintén megvallva nem számított arra, hogy ilyen ellenállást fognak
tanúsítani, így taktikát kellett váltani.
Alex egy pillanatra kipillantott a fedezékből és épp azt
látta, amint az egyik támadó egy láda mögül startolva megpróbál eljutni a legközelebbi
oszlophoz. Reflexszerűen kapta fel a fegyverét és tüzelt. Az első két lövés nem
talált, de a harmadik a támadó térdét érte. Bár nem roncsolta teljesen szét,
arra épp elég volt, hogy kiterüljön a földön és jó fél métert csússzon a
lendülettől. A kezében hurcolt P90-es Alex-től alig egy méterre ért földet. A
férfi felüvöltött a fájdalomtól, abban a pillanatban még arra sem volt ereje,
hogy a fedezékbe másszon. Ennek ellenére Alex képtelen volt beleereszteni még
egy golyót amivel örökre harcképtelenné tette volna.
Aztán egyik pillanatról a másikra az ellenség abbahagyta a
tüzelést. Halálos csend ült a raktárra. Alexben csak most tudatosult, hogy
mennyire sípol a füle a tűzharc hangorkánjától.
- Van egy alkunk a maguk számára! – hallotta az egyik támadó
hangját mérföldes távolságból. – Ha együttműködnek, életben hagyjuk magukat.
- Igen? És miért kéne ezt elhinnünk? – üvöltötte vissza
Laci.
- Nekünk nem maguk kellenek. A megbízójuk nevére van
szükségünk.
- Bassza meg! Ezek Radnai emberei! – mondta Józsi.
- Most mi lesz? – kérdezte aggodalmasan Alex – Akkor sem
hagynak életben, ha együttműködünk.
- Ez egy percig sem kérdés – értett egyet Laci – Ha megadjuk
magunkat, addig kínoznak, amíg el nem mondunk mindent amit akarnak, aztán jó
esetben azonnal végeznek velünk…
- Mennyi ideig tarthatunk ki?
- Kettő, maximum három perc. Esély sincs rá, hogy bármilyen
segítséget kapjunk annyi idő alatt. De ha meg is adjuk magunkat… valószínű nem
itt kérdeznének ki, így mire a többiek ideérnek, már az épület közelében sem
lennénk.
- Meddig várjunk a válaszra? – kiáltotta türelmetlenül a
támadók vezetője – Ha nem szólnak még fél percig, sajnos vissza kell vonnunk az
ajánlatunkat.
Laci a homlokát dörzsölte. Sokat megélt a bevetési osztály
rendőreként, de soha nem került még ilyen helyzetbe. Megszokta, hogy ő osztja
az ilyen ultimátumokat. Persze amikor elvállalta ezt a megbízást tudta, hogy
kialakulhat egy ilyen szituáció, de ő a volt kollégáival számolt, akiknek ha az
ember megadja magát, csak a szabadságát veszti el, nem az életét.
Alexnek sem a megadás járt a fejében. Nem meghalni tért
haza. A tudat, hogy nem láthatja többé Carm gyönyörű arcát rémülettel töltötte
el. Szegény azt sem tudná, hogy mi lett vele, egyszer csak nem térne haza, örök
kétségek közt hagyva a lányt. Ezt nem tehette meg vele, túl kellett élnie a
helyzetet. Gyakorlatból tudta, hogy nem létezik olyan, hogy nincs megoldás,
legfeljebb a gondolkodási idő túl kevés. Körbejáratta a szemét a
raktárépületen. A támadók elzárták az ajtót, az ablakokat, így bármilyen kiút a
testükön keresztül vezetett. Bár pontos számítást nem tudott végezni, úgy
saccolta, hogy legalább tízen lehetnek még, lényegesen jobban felszerelve, mint
ők. Igaz, hogy itt volt mellette két sokat megélt exkommandós, de ő maga csak
annyit konyított a fegyveres harc taktikájához, amit a Battlefield-ből meg
lehetett tanulni és gyanította, hogy azzal itt nem sokra megy.
És abban a pillanatban meglátta az egyetlen szóbajöhető
lehetőséget a szabadulásra. Egy vastag kábel futott a mennyezet felé a
világításig. Igaz, hogy ha megpróbálnak kitörni, lekaszabolják őket, de
koromsötétben egész biztosan nem lesznek képesek célzott lövéseket leadni
rájuk, vagy jobb esetben nem is kezdenek tüzelni egyáltalán, nehogy egy
társukat találják el. Megbökte Lacit és a fejével a lámpák felé intett, majd
egyenesen a falon elhelyezett kapcsolószekrényre.
- Remek ötlet Alex. – veregette vállon az exzsaru. - Más
esélyünk úgy sincs.
- Hogy mi? Miről van szó – értetlenkedett Józsi, mivel a
beszélgetés elejéről lemaradt. Laci először a lámpára, majd a
kapcsolószekrényre mutatott.
- Oké vettem. Csináljuk.
Laci vett egy nagy levegőt, hogy energiát gyűjtsön.
- Készüljetek fel, háromra indulunk. Egy…
Alex behunyta a szemét, hogy minél gyorsabban hozzászokjon a
hamarosan beálló sötétséghez. Igaz ez nem volt nagy előny a támadók ellen, de
nagyon is jól tudta, hogy az a pár pillanat is számíthat, amivel azok tovább
lesznek teljesen vakok.
- Kettő…
A szíve a torkában dobogott, a szája szinte porzott a
szárazságtól. Úgy helyezkedett, hogy amint kialszanak a fények, rögtön ki
tudjon lőni a fedezékből.
- Három! – Laci kihajolt és leadott egy sorozatot a
kapcsolószekrényre. Hirtelen feneketlen sötétség telepedett a raktárra.
Alex felpattant és futásnak eredt, de közben még felkapta a
földről a kiterített támadó P90-esét. Igaz, hogy ezzel veszített egy kicsit a
lendületéből, de a pisztolya már szinte teljesen üres volt és biztosra vette,
hogy lövöldözés nélkül nem lehet majd kijutni.
A lámpák kialvása után szinte azonnal elszabadult a pokol. A
támadók vaktában tüzelni kezdtek minden irányból. Alex hallotta, ahogy Józsi
fájdalmasan felüvölt a háta mögött, de nem állhatott meg ellenőrizni, hogy
társa életben maradt-e. Futás közben felemelte a P90-est, és megeresztett egy
sorozatot az ajtó felé. Két támadó sikoltott fel, ahogy a lövedékek felszaggatták
a testüket. Hogy mennyire komolyan sérültek arról Alexnek fogalma sem volt,
csak remélni merte, hogy minimum harcképtelenné sikerült tennie őket.
Változtatott a futása irányán, mivel a lövéssel egészen biztosan elárulta a
helyzetét. Hirtelen az arca előtt egy méterrel torkolattüzet látott
felvillanni. Tudta, hogy a támadó nem vette észre, mert csak vakon lőtt abba az
irányba ahol egy másodperccel korábban még ő volt. Nem engedhette meg magának
azt a luxust, hogy egy újabb lövéssel ismét felfedje a helyzetét, ezért ahogy futva
megkerülte a támadót, géppisztolya tusával egy jókorát odasózott, ahol a férfi
tarkóját saccolta. Valamit el is talált, bár nem volt benne biztos, hogy azt,
amit akart, de nem állhatott meg ezt ellenőrizni. Az ajtó már csak alig három
méterre lehetett tőle. Ismét irányt váltott, hátha az imént megütött támadó
eléggé a tudatánál maradt ahhoz, hogy újra tüzet nyisson. Szerencséjére most
nem érkezett újabb sorozat az irányába, így gond nélkül elérte az ajtót.
Kidugta a fejét körülnézni, majd vissza is rántotta mielőtt még valamelyik
odakint lesben álló ellenség beleereszthetne egy golyót. Gyorsan átszökellt az
ajtó másik oldalára, hogy az ellenkező irányba is kikémlelhessen. Ott sem
látott senkit, aki azonnali veszélyt jelenthetett volna, így amilyen gyorsan
csak tudott megiramodott. A kocsiját a raktár Duna felöli oldalán parkolta le
és tudta, nincs más esélye a menekülésre. Ugyan nem tudhatta biztosra, hogy nem
fogják ott támadók várni, de erre azért kicsinek tűnt az esély. Valószínű úgy
számoltak, hogy a raktárból úgy sem fognak kijutni, így értelmetlen lett volna
a kocsi őrzésére embert pazarolni. Tudta, hogy jó húszméternyi sprint választja
el a saroktól és addig kiváló célpontot nyújt bárkinek, aki tartott már
életében fegyvert. A cikkcakkban futással csak növelte volna az utat, amit meg
kellett tennie, így csak sprintelt ahogy bírt. Az épület sarkhoz érve egy
pillanatra megtorpant. Kidugta a fejét és vissza is rántotta, mielőtt még
felfoghatta volna, hogy szabad az út. Vett egy nagy levegőt és sprintelt
tovább. Ahogy befordult, hirtelen léptek zaját hallotta a háta mögül. Bár a
füle még mindig csengett és a lövések is dörögtek a raktáron belülről, ezt a
hangot nem lehetett nem meghallani. Akár ha egy csapat rinocérosz csörtetett
volna utána.
Megfordult és lövésre emelte a P90-est, de szerencséjére
csak Laci tűnt fel a sarok mögül.
- Futás kölyök!
Nem kellett kétszer mondani. Megpördült és ismét futásnak
eredt. Már csak néhány méterre volt a kocsijától, amikor egy hatalmas menydörgés
rengette meg a környéket. A viharfelhők már rég elvonultak, de anélkül is tudta
volna, hogy ennek most semmi köze nem volt az elmúlt napokban tomboló
zivatarokhoz. Futás közben hátra pillantott és azt látta, ahogy Laci egy
hatalmas lyukkal a mellkasán elterül a földön.
„Mesterlövész!” villant át rögtön az agyán és szinte
reflexből azonnal irányt váltott. Egy pillanattal később egy lövedék harapott
ki egy jókora darabot tőle fél méterre az aszfaltból. Pár lépés után ismét
irányt váltott, de ezúttal egy kicsit későn. Érezte, ahogy egy újabb golyó
belehasít a vállába. Nem volt idegen számára a fájdalom, versenyzőként
szenvedett már balesetet, de ehhez hasonlót még soha nem tapasztalt. Mintha egy
késsel hasították volna fel a karját. A vér vastagon bugyogni kezdett a sebből.
Odakapott a másik kezével, hogy elszorítsa, de nem állt le, már csak pár lépést
kellett megtennie. Elérte a kocsit és szinte letépte az ajtaját, akkora
lendülettel nyitotta ki. Ahogy beugrott egy újabb lövedék szaggatta szilánkokra
a vezető oldali ajtó ablakát. Idegesen dugta a kulcsot a zárba és már indított
is. A kétliteres boxer motor felbőgött, de ezúttal nem állt meg élvezni a
gyönyörű duruzsolást. Odalépett a gáznak, amitől a Subaru katapultált a
parkolóhelyről. A mesterlövész megeresztett még egy újabb lövést de az már csak
a kocsi hátsó ülését rongálta meg.
„Az út fele megvan, már csak meg kell lógni előlük valahogy”
- Uram, az egyiket sikerül lelőni, de a másik elért az
autóhoz. – jelentett az egyik megfigyelő.
- Az Isten verje meg! – vágta falhoz a fejhallgatóját
Kovács. – Mégis melyik?
- Azt nem tudjuk.
- Imádkozzunk, hogy ne Modori legyen az. Merre van?
- Rohász azt mondta, hogy a létesítmény főbejárata felé
vette az irányt. Megpróbálta lelőni, de nem járt sikerrel.
- Nem is baj. Ha a raktárban megsebesített rabló meghal,
akkor ő az utolsó esélyünk, hogy eljussunk a megbízóhoz.
Nem is sikerülhetett volna rosszabbul az akció. Két rabló
meghalt, egy harmadik valószínű azt sem éri meg, hogy kikérdezzék, a negyedik
pedig szökésben van. Radnai nem tűri túl jól a kudarcokat, még akkor sem, ha az
egyik legjobb embere követi el őket. A kicsinyes bosszú, hogy a rablók
meghaltak, ezesetben semmire sem volt jó. Attól még, hogy őket kihúzták a
listáról, a rablássorozatot nem állították meg. A valódi felelősökre volt
szükségük, nem pár fizetett keményfiúra.
- Főnök – törte meg a gondolatmenetét a megfigyelője – Ott
jön.
- Akkor utána!
Alex meglepődött azon, hogy mennyire könnyen kijutott a
telepről. Lövésekre és üldözésre számított, ehhez képest a kapuig senki ember
fiával nem találkozott. Ezúttal eszében sem volt megállni csevegni az őrrel,
aki ugyan tett egy kósza kísérletet, hogy elzárja az útját, de hamar belátta,
hogy ezzel legfeljebb elgázoltatná magát, annyit pedig nem fizettek neki, hogy
az megérje.
A Subaru nagy tempóval vágódott ki a Rákóczi útra. Alex csak
az egyik szemével figyelte az utat, a másik folyamatosan a visszapillantót
fürkészte. Olyan tempóval hajtott, hogy biztos lehessen benne, aki nem szakad
le tőle, az rosszban sántikál. Egy percig sem kételkedett abban, hogy a
támadóknak van valahol emberük a raktáron kívül is és nem akarta
megkockáztatni, hogy követhessék. Nem is tévedett, amint kiért a főútra egy
lesötétített autó a nyomába szegődött. Bár nem volt akkora teljesítményű, mint
az övé, nagyjából képes volt vele tartani a lépést, vagy legalábbis nem elég
gyorsan szakadt le tőle. Tudta, hogy le kell ráznia, de jelenleg nem volt képes
kialakítani egy megfelelő taktikát ehhez. A szíve még mindig a torkában
dobogott és minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megpróbálja lelassítani,
ráadásul a vérzés sem igyekezett alábbhagyni. Nem mehetett vissza a hotelhez,
amíg a nyakában voltak a rosszfiúk, de biztonságba kellett juttatnia Carmela-t.
Jobb híján megpróbálta erőből lerázni az üldözőket, de most a szerencse ellene
dolgozott. Reggel egy villamos egy kevésbé veszélyes helyzetben segítségére
volt, most azonban amikor igazán szükség volt rá, egy másik sínen közlekedő
jármű a csepeli HÉV keresztülhúzta a számításait. Az a rohadt szolgálati járat!
Hiába volt már jó kétszáz méterre az üldözőktől, ha megáll a HÉV átjárója
előtt, egy szempillantás alatt utolérik. Sehol semmi menekülőút, keresztutca, semmi,
ami a segítségére lehetett volna. Ugyan a HÉV sínek mellett futott egy út, de
ez egyirányú volt és már messziről látszott, hogy szemből jön egy kamion, így a
legjobb esetben is csak csapdába került volna, ha arra megy.
Lassíthatott volna, hogy magára húzza az üldözőit, de
gyanította, hogy a rendőrökkel ellentétben ezek azonnal tüzet nyitnának rá,
amint alkalmat ad nekik, éppen ezért azt sem játszhatta meg, hogy szembefordul
velük faszagyereket játszani. Egy esélye maradt csak, de az ritka kockázatosnak
tűnt. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a HÉV szerelvény kifutott a
végállomásról, nem be, így az Alex felöli sínpár szabad volt. Csakhogy a
villamos sínekkel ellentétben ezek nincsenek leaszfaltozva, így meglehetősen
rázós útnak ígérkezett végigautózni rajtuk az egy kilométerrel arrébb található
következő állomásig, ahol az első lehajtási lehetőség volt. Más esetben eszébe
sem jutott volna ezzel próbálkozni, de nem volt abban a helyzetben, hogy
válogathasson. Lassított annyira, hogy az első síngerenda ne dobja el méterekre
a kocsit, mikor ráhajt és összeszorította a fogait ahogy a sajgó vállára
nézett. Ez átkozottul fog fájni!
- Mit csinál ez? – kerekedtek el Kovács sofőrének szemei. A
kérdés persze fölösleges volt, mindketten látták, hogy mire készül.
- Nem lehet ennyire őrült. Nem hiheti, hogy ott végig tud
menni azzal a kocsival.
És abban a pillanatban megtörtént. A kék Subaru kicsit
lassított, majd a sínek és az út kereszteződésénél hirtelen enyhén balra
fordult. Amint elhagyta az aszfaltozott szakaszt, az orra szikrázva ütődött a
sínekhez, majd szinte azonnal megdobódott az egyik gerendán és egy rövid
repülőutat követően visszatért a földre. Ezt a procedúrát még eljátszotta
néhány gerendánál, de egyre kisebb és kisebb utat tett meg a levegőben, mígnem
végül a mozgása kontrollálódott és kockás hullámzássá csillapodott.
Kovácsék hatalmasat fékeztek a sínekhez érve. A kamion még
másodpercekre volt attól, hogy végre elhagyja az utat, amit blokkolt előlük és
a HÉV is útjukat állta, így tehetetlenül nézték, amint úgy egy kilométerrel
később a Subaru lekanyarodik a sínekről és nagyobb sebességre kapcsolva eltűnik
a látóhatárról.
- A kurva anyját, de jó ez a kölyök! – mondta Kovács, de
inkább csak magának szánva. Még ő is meglepődött rajta, de a szája mosolyra
húzódott eközben. Távolról sem volt annyira dühös, mint amennyire érezte, hogy
lennie kéne és ettől elkezdett egy gondolat formálódni a fejében.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése