- Kerítsd elő nekem azt a négy rohadékot, de kurva gyorsan,
vagy fejek fognak hullani! – aki a fentieket egy főrendőrnek, ügyésznek, vagy
polgármesternek tulajdonítaná, az nem is tévedhetne nagyobbat. Az iménti mondat
Radnai Áron, a magyarországi zsidó maffia fejének szájából hangzott el. Ez
persze így pontatlan kifejezés, mert a bűnszövetkezete a legkevésbé sem
válogatott vallási alapon, de Radnai mégis szerette így emlegetni szervezetét,
már persze nem nyilvános fórumokon.
- Egy bolt még lehet véletlen, kettő baszott valószínűtlen
egybeesés, de három az már kurvára hadüzenet! Mégis kinek képzelik ezek
magukat?! Nincs rá szükség, hogy valaki bekavarja itt nekünk a szart. Más se
hiányzik, mint hogy valami nagyokos biztosítós balfasz nekiálljon szaglászni az
üzleteim körül, biztosítási csalás nyomait keresve. – csapott hatalmasat az
asztalra. Általában igen távol állt tőle a káromkodás, de most úgy tajtékzott a
dühtől, hogy nem tudta türtőztetni magát. - Szóval Janikám fogd a legjobb
embereid és állítsd rá őket az ügyre. Nem érdekel, ha emiatt a török ügylet
esetleg kútba esik, most ez a prioritás. Megértetted?
- Persze, hogy meg, főnök – felelte Radnai első számú
végrehajtója. Őt polgári nevén Kovács Jánosnak hívták – vagy legalábbis ez állt
a személyi igazolványában – de mindenki csak doktor Kovácsként, vagy Kovács
doktorként emlegette. Nem mintha rendelkezne bármilyen tényleges doktori
fokozattal…
- Nem igazán érdekel, hogy élve, vagy halva kapod el őket,
de holnapra itt legyenek a szőnyegem szélén kiterítve.
- Főnök, ha megjegyezhetném… szerintem okosabb lenne
legalább az egyiküket élve elfogni.
- Mármint miért is? – kapta fel a fejét a nagyfőnök.
- Hogy kihallgassuk. Ha ez valóban egy jól megtervezett
művelet, és biztosan az, nem hiszem, hogy négy utcai tahó fejéből pattant ki.
Egy szimpla rabló nem foglalkozna a főkönyvek elhurcolásával.
- Nem hát. És ez mire is jó? Csak még gyanúsabbnak tüntet
fel minket a hatóságok szemében. Mintha mi rendeztük volna meg a rablásokat.
- Az első kettőnél még én is azt hittem, hogy csak a
zsarukat akarják félrevinni a főkönyvekkel, de a mai után már azt mondom más a helyzet.
- Hallgatlak.
- Az első kettő rablás profi munka volt. Gyors, precíz, jól
megtervezett. Olyan üzleteket szemeltek ki, ahol nagy értékű ékszerek, valamint
nyers gyémántok voltak és több menekülési út is szóba jöhetett.
- Pontosan. És?
- Mi volt ezek közül igaz a legutóbbira?
Radnai kezdte kapizsgálni, mire akar az embere kilyukadni.
- Hm… Mondasz valamit. Tehát szerinted…? – megállt, hogy
Kovács fejezhesse be a megkezdett gondolatmenetet.
- Igen, szerintem a szervezet könyvelésére mentek. Mégis
mekkora zsákmányra számíthattak itt? Öt-hatmillió? És milyen kockázat mellett?
- Értem, de hányan tudtak arról, hogy ott vannak eldugva
ezek az iratok?
- Csak a szervezet legmagasabb beosztású vezetői.
- Remélem, hogy tévedsz. Én sem hittem, hogy ez a négy
hugribunkó az értelmi szerző, de ilyen messze nem merészkedtem volna… Áruló a
szervezet vezetésében… Még belegondolni is szörnyű, hogy valaki kiadott minket
Kozlovnak.
- Én nem lennék annyira biztos, hogy csak rá kell
gyanakodnunk. A kínaiak is egyre erősebbek. Ráadásul velük még nem tudjuk, hogy
hányadán állunk. Nem mondom, hogy megkockáztatnának egy ilyen nyílt
hadüzenetet, de nem lehet kihagyni őket a számításból.
Radnai felállt a székéből és körbesétált a szobában. Mikor
valamit komolyan át kellett gondolni mindig ezt tette. Szerette végigjáratni a
tekintetét az intarziás bútorokon, drága eredeti festményeken és a masszív
függönyökön, amelyek eltakarták az amúgy gyönyörű rálátást a városra. Szerette
ő a látványt, de ennek ellenére is az ablakok mindig takarva voltak, mivel úgy
érezte, hogy egy akkora birodalom feje, mint az övé nem engedheti meg azt a
luxust, hogy könnyű céltáblája legyen egy orvlövésznek. Persze tisztában volt
vele, hogy bárhol lelőhetik, de azért jobbnak látta nem közszemlére tenni
magát, ha épp nem muszáj.
- Mondasz valamit – sóhajtott egy percnyi hallgatást
követően. – Bár jómagam is kétlem, hogy Wong-nak elég nagy a töke egy ilyen
húzáshoz, de nem lehet tudni, hogy mi jár abban a kis sunyi sárga fejében.
Próbáljátok akkor élve elkapni valamelyiket. – lassan visszasétált a székéhez
és leült – Ahhoz nem ragaszkodom, hogy sértetlen állapotban kerüljön elém, de
mindenképp legyen kihallgatható. Ha hiányzik egy-két végtagja, az még belefér.
- Oké főnök. Egyéb kívánság?
- Legyetek gyorsak, már így is túl sok pénzem ment rá erre a
bandára. Ha mások is szagot fognak és azt hiszik majd, hogy az öreg Radnai
elpuhult… - megállt egy pillanatra, hogy a gondolataiba révedjen, de aztán
folytatta – nem csak az üzleteimet próbálják majd kifosztani. – azzal intett
Kovácsnak, hogy távozzon. Az nem is zavartatta magát azzal, hogy köszönjön
kifelé menet, tudta, hogy úgysem kapná vissza a gesztust.
Radnai hátradőlt a székében és behunyta a szemét, hogy a
gondolataiba merülhessen. Mikor húsz éve a rendszerváltás idején nekikezdett az
apróbb stiklijeinek, még nem sejtette, hogy egykor ilyen nagy hatalma lesz majd.
Középosztálybeli zsidó családból származott, bár a családja a vallást már a
nagyapja óta nem gyakorolta. Mire a nyilasok hatalomátvétele megtörtént a
háborúban, Radnai nagypapa már hosszú évek óta Róka néven élt, úgy házasodott
meg és lett két fia, akiket a nagy szegénység ellenére is sikerült
tisztességben felnevelniük. Az idősebbik gyermeke fiatalon feleségül vette a
középiskolai szerelmét és az ő házasságuk gyümölcse lett a kis Áron. Bár nem
volt jó tanuló, de kiváló érzékkel rendelkezett, hogy bármilyen helyzetben
feltalálja magát és ez igen messze juttatta az életben. Ennek köszönhetően
kerülhetett például be egy főiskolára, mindazok ellenére, hogy a tanulmányi
eredményei ezt nem tették volna lehetővé. A felsőbb tanulmányai során
nekilátott kikutatni a családfáját és csak ekkor ismerte meg családja zsidó
eredetét. Apjára és nagyapjára annyira megharagudott ennek eltitkolása miatt,
hogy ezután csak minimális szinten tartotta velük a kapcsolatot. Vallásos ember
lett belőle, de persze csak a maga meglehetősen rugalmas módján, hisz arra már
nem fordított túl nagy energiát, hogy megismerje a zsidó kultúrát. Bár visszavette
a Radnai nevet, a jóvátételből kimaradt, hisz a családját nem érte kár a háború
alatt. Ugyan dühítette a helyzet, de ezzel együtt is csak nyert a
rendszerváltáson, mert egy főiskolai barátjának köszönhetően jó áron szerzett
meg a privatizáció során néhány apróbb céget, amiket aztán a törvényeket még
önmagához képest is igen rugalmasan értelmezve sikerült felfuttatnia. Azt
persze már ekkor is látta, hogy az igazán nagy pénz nem a legális üzletelésben
van, így belevetette magát a vadkapitalizmus kusza világába, amelyet mintha
neki találtak volna ki. Mire az első nagy hullám lement igen nagyhatalmú
emberré vált és a kétezres évek elejére sikeresen el is lehetetlenítette az
összes vetélytársát. Úgy vált a honi szervezett bűnözés fejévé, hogy ő maga személyesen
soha semmi erőszakos bűncselekményt nem követett el. Ez persze távolról sem
jelentette azt, hogy ha áttételesen is, de ne tapadna vér a kezeihez.
Ahogy öregedett, egyre gyakrabban tűnődött el az életén. Bár
még csak alig múlt ötven, mégis úgy érezte, mintha már a hatvanon is túl járna.
Ezt az érzést tükrözte a külseje is, lényegesen idősebbnek tűnt a koránál. A
haja már jóval korábban kifehéredett, és a feje tetején el is fogyott, az arca
pedig olyan barázdás volt akár az arizonai sivatag napszítta homokja. Bőre
fénnyel csak igen ritkán érintkezett, így a színe lassan már-már vetekedett a
hajáéval. Bár soha nem volt egy sportos alkat, mostanra terebélyes pocakot
eresztett, amitől még az amúgy sem szálfa termete még alacsonyabbnak tűnt.
Tisztában volt vele, hogy eljárt felette az idő, így a
hosszú évek után egyre gyakrabban merült fel benne az a kérdés, hogy vajon
megérte-e ez az egész…
Kovács az irodából kilépve dühösen morogni kezdett az orra
alatt. Elég régen dolgozott már Radnainak, és elég magas pozícióba küzdötte
magát, hogy az ilyen feladatok végrehajtásával ne neki kelljen foglalkoznia.
Bár nem rendelkezett semmilyen hivatalos titulussal a szervezetben, mégis
mindenki úgy tekintett rá, mint Radnai negyedik alvezérére, épp ezért a
jelenlegi feladatot egyértelműen rangon alulinak érezte. Elmúltak már azok az
idők, hogy lábakat kellett törnie és az igazat megvallva nem is sírta vissza
azokat. Na nem azért, mert az idő során megcsömörlött volna az erőszaktól,
egyszerűen csak már az ilyesmik felett állónak gondolta magát. Mindezek
ellenére természetesen meg sem próbálta megkérdőjelezni a főnök utasításait.
Szemtől szemben nem. Vagy legalábbis egyelőre. Megvoltak neki a maga tervei a
jövőre nézve és azokban Radnai nem igazán szerepelt. Fiatalabb is volt mint az
öreg – bár a pontos koráról keveseknek volt tudomásuk, csak annyit mertek volna
megtippelni, hogy a negyvenes éveinek elején jár – ügyesebb, jártasabb a kor
alvilágában és nem utolsó sorban a többség rátermettebb vezetőnek is tartotta.
Ennek talán lehetett némi köze a megjelenéséhez is, lényegesen markánsabb alak
volt, mint Radnai. Bár nem számított épp égimeszelőnek és első ránézésre talán
kifejezetten erős fizikumúnak sem tűnt, valahogy mégis volt benne valami, ami a
többséget az első pillanattól kezdve tiszteletadásra késztette. Rövid
platinaszőke haja néhol már őszülni kezdett, de átható kék, hidegséget sugárzó
szemei miatt erre senki nem mert megjegyzést tenni. Bár félelmetesnek
tartották, valójában inkább csak végtelenül pragmatikus volt, aki bármit
megtett a kívánt cél eléréséért és ezzel olyannyira kivívta a szervezet
tagjainak megbecsülését, hogy Radnai közvetlen emberei már sokkal inkább iránta
éreztek hűséget.
A kocsijához sétálva folyamatosan a következő lépésen
dolgozott az agya. Az eddig ismertek alapján szellemekkel volt dolguk. Már az
első rablást követően kiadta az embereinek, hogy keressék a tetteseket, de sem
azok, sem a rendőrségi kapcsolatok nem jutottak semmire az ügyben. Bár minden
logika azt mutatta, hogy valamelyik rivális szervezet burkolt háborús tervei
állnak a háttérben, mégsem voltak képesek összekapcsolni a rablásokat egyikkel
sem. A rablók túlzottan profik voltak ahhoz, hogy ennyire a semmiből tűnjenek
elő. Ismerték a helyeket, tudták mit éri meg elvinni, pontos ütemterv szerint
dolgoztak és a videókból ítélve az idegesség legapróbb jele sem mutatkozott
rajtuk az akciók során. Mégis, ahogy utánajártak, egyetlen ismert rablóbanda
sem lehetett a tettes, akkor pedig honnan kerültek elő ezek? Olyan dolgokat
raboltak el, amiket nem lehet csak úgy az első zaciban elpasszolni, és abban is
egészen biztos volt, hogy az egész országban nincs orgazda, aki át merne venni
bármit, amit Radnaitól raboltak. A nagyobb baj az volt, hogy senkinek nem volt
tudomása arról, hogy feltűntek volna a piacon az ékszerek, vagy akár a nyers
gyémántok. Így tehát az összes megszokott módszer csődöt mondott. Lényegesen
több volt a kérdés, mint a válasz és Kovács soha nem szerette az ilyen
helyzeteket.
Az első útja Radnai belvárosi irodájától a legutóbbi rablás
helyszínére vezetett. Bár tisztában volt vele, hogy sok újat nem tud majd meg,
de a legutóbbi rablás felvételeit még nem látta és remélte, hogy talán talál
majd rajta valami használhatót.
A helyszínelés még távolról sem fejeződött be, de Kovácsnak
ennek ellenére sem jelentett gondot bejutni a lezárt területre. A rendőr aki
átengedte a kordonon nem titkolt undorral tekintett rá, de ő meg sem próbált
erre reagálni. Hozzá szokott az ilyen reakciókhoz az olyan zsaruktól, akiket a
szervezet nem vágott még zsebre. Bár papíron magánnyomozó volt, mindenki nagyon
is jól tudta, hogy valójában Radnai végrehajtója, de ahogy a nagyfőnököt nem
tudták elkapni, úgy ellene sem volt semmi bizonyítékuk. Ezzel együtt is irritálta
a rendőröket, mikor néhanapján feltűnt egyik-másik bűnügyi helyszínen. Persze
nem mertek szembeszállni a feletteseiket utasításával, hogy segítsék a
munkáját. Bár nyílt titok volt, hogy néhány magasabb beosztású vezető a
fizetését két helyről kapja, de szemmel láthatóan senki nem mert ez ellen tenni
valamit, így Kovács számára az ilyen ellenséges megnyilvánulások nem
jelentettek többet egyszerű kényelmetlenségnél, amit a munka velejárójaként
könyvelt el. Pechjére nem volt egyetlen olyan rendőr sem a helyszínen, akitől
számíthatott komolyabb segítségre, így nekilátott saját maga átnézni a
tetthelyet. Az már szinte azonnal nyilvánvaló volt, hogy a rablók ezúttal nem
tudtak kirámolni mindent, amit akartak.
- Valaki megzavarta őket? – kérdezte meg az egyik közelben
álló rendőrt. Az csak megvonta a vállát.
- Ja. Az egyik eladónő a pult alatt pakolt, amikor
berontottak a rablók. Lassan elkúszott a riasztó gombjához és aktiválta. Épp
erre járt egy járőr és reagált a jelzésre – szemmel láthatóan igyekezett olyan
kimérten felelni, amennyire csak tudott.
- A kamerák felvételeit elvitték már?
- Nem.
Kovács ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést, úgyhogy
egy szó nélkül visszatért a hely tanulmányozásához. Hamar rájött, hogy ezzel
semmire nem megy. A rablók megint tisztán dolgoztak. Igaz, hogy nem tudtak
mindent magukkal vinni, de az egyértelmű volt, hogy nem pánikoltak be a zsaruk
feltűnésétől.
Elhagyta az eladóteret és hátrament az irodába megnézni a
felvételeket. Az egyik rendőr épp készült elvinni a DVD-t, de annyi időre
odaadta neki, hogy felmásolja a videókat a laptopjára. Ezután, mivel
nyilvánvalóan esélytelen volt, hogy bármi újat megtudhatna, angolosan távozott
az üzletből.
Beszállt az autójába, kényelmesen elhelyezkedett és
elindította a videót. Háromszor nézte végig az összes kamera felvételét, de
azon kívül, hogy ezúttal félbe maradt a rablás, minden ugyanúgy zajlott, mint a
korábbi alkalmakkor. Dühösen csapta össze a laptopot és vágta be a hátsó
ülésre. Beindította az autót, és útra kelt, hogy felkeresse a Lali’s nevű
kocsmát, ahol az embereivel volt találkozója. Épp a hírek szóltak a rádióban.
„Akciófilmekbe illő autósüldözés zajlott le ma kora délelőtt
Budapest belvárosában. A „Gyémántbanda” néven elhíresült rablók két héten belül
már a harmadik ékszerüzletre csaptak le, de ezúttal a helyszínre kiérkező
rendőrök megzavarták őket. Sajnos azonban a kézrekerítésük nem járt sikerrel.
Az elfogásukra tett kísérlet autós üldözésbe torkollott, aminek a végén egy
hajmeresztő manőverrel a rablóknak sikerült kereket oldaniuk. Az üldözésről
készült videókat megtekinthetik a Class FM internetes oldalán.”
„Videók az üldözésről?” – villant át az agyán. Bár nem volt
épp oda a számítástechnikáért, ilyenkor mégis áldotta, hogy az interaktív média
világában élünk. Persze nem tartotta valószínűnek, hogy rossz minőségű mobillal
rögzített videókból értékes információkat szerezhet a rablókról, de nem volt
abban a helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyjon bármilyen apró esélyt is.
Félreállt az első lehető helyen, előkapta a laptopját, amely túlélte a
meglehetősen durva repülőutat. Persze nem volt ez véletlen, Kovács három gépe
lelte már hasonló feszültség-levezetésben halálát, mire rájött, hogy egy
törésbiztos gép sok kellemetlenségtől megkíméli. Beütötte a kapott címet a
böngészőbe és pár másodperccel később már nézte is az üldözésről készült
videókat. Soha nem tartozott a könnyen lenyűgözhető emberek közé, de a
felvételeket látva csak ámulni tudott. Ifjabb korában ő maga is részt vett
néhány rablásban és ismert jó sofőröket, de egy ilyen manőverre egyikük sem
lett volna képes… És ezzel formálódott is egy gondolat a fejében. Megtalálni
három profi rablót erősen hajaz a tű és a szénakazal esetére, hisz lehetnek
akárkik, ex-katonák, rendőrök, vagy egyszerűen nagy gyakorlattal rendelkező
bűnözők. Ellenben egy olyan sofőr aki képes egy ilyen mutatványra, az biztos,
hogy már korábban is hagyott maga után nyomokat. Akik ilyesmiket tudnak, azok
zsigerből képtelenek arra, hogy ne villogtassák képességeiket úton-útfélen.
Persze Kovács túlzottan komoly embernek tartotta magát
ahhoz, hogy otthonosan mozogjon az utcai versenyzők és autós fenegyerekek
világában, de miért lenne az ember zsebében a fél rendőrség, ha nem
használhatná ki az erőforrásaikat? Az első gondolata az volt, hogy felhívja a
kábítószer osztályon dolgozó emberét, de aztán ezt elvetette. Igaz, hogy az
összes korrupt zsaru közül az volt messze a legmegbízhatóbb, de Kovácsnak
valami megmagyarázhatatlan okból mindig bejelzett a hatodik érzéke a közelében.
Általában véve is lehetett mondani, hogy a zsaruknál csak a korrupt zsarukat utálta
jobban – még ha a hasznosságukat el is ismerte – de valamiért ezt még a
szokásosnál is jobban gyűlölte. Ráadásul jobban megfontolva a rablás talán
kívül is esett a hatáskörén, ezért végül egy másik rendőr mellett döntött,
akinek ez a feladat talán testhezállóbb is volt. Előkapta a telefonját és már
hívta is.
- Bűnmegelőzési osztály, Horváth zászlós – szólt bele
unottan a telefonba a rendőr.
- Kovács doktor.
- Üdv dokikám, mi ügyben hívja fel rég elfeledett barátját?
– Kovács már el is felejtette, hogy mennyire utálja ennek a majomnak a
stílusát.
- Rövid leszek: szükségem lenne egy listára az autós
suhancokról, utcai versenyzőkről és bárkiről, aki képes olyan mutatványokra,
amit mai rablás során produkáltak a
rablók.
- Óh, hát már azt hittem megizzaszt dokikám. Az a lista már
kész is van.
- Ez gyors volt.
- Ugyan dokikám nehogy már azt higgye, hogy maga az első,
akinek ez eszébe jutott. A lista összeállítása már akkor megkezdődött, mikor az
üldözésben részt vevő srácok bejelentették, hogy elvesztették a rablókat.
- És?
- Mit és?
- Átküldi nekem? – utálta, mikor valaki szándékosan játsza a
hülyét.
- Hát persze dokikám. Természetesen a szokásos szívesség
fejében.
- Csak küldje a listát! – azzal lerakta a telefont. Bár nem
tartozott azok közé, akik ragaszkodtak az utolsó szóhoz, tisztában volt vele,
hogy az ilyen Horváth féléknek milyen fontos ez.
Alig egy perccel később már csipogott is a laptopján az
e-mail. A listán szerepeltek nevek szép számmal, többségében pitiáner visszaeső
gyorshajtók és autótolvajok, de első pillantásra egyik sem tűnt túl
valószínűnek. Akadtak a listán feltételezett és elítélt utcai versenyzők is, az
már mindjárt jobban tetszett Kovácsnak, de még így is túl sokan voltak ahhoz,
hogy mindegyiküket fel lehessen keresni egy udvarias csevely lefolytatásának
céljából. Már majdnem a végére ért az aktáknak, mikor megakadt a szeme egy
jelentésen. Igazából nem volt egy teljes akta, sokkal inkább úgy tűnt, mint egy
rossz helyre leiktatott irat. A jelentés szerint Modori Alex, akit több
rendbeli autólopással és csempészéssel gyanúsítottak, visszatért az országba.
Igaz, hogy jó pár hónappal a rablási sorozat előtt, de mégis ígéretes nyomnak
tűnt. Persze lehet, hogy csak a név miatt figyelt fel az aktára, de attól még
jó nyomnak tűnt. Bár soha nem volt igazán járatos az autóversenyzés világában
Modori Alex nevét még ő is ismerte. Ígéretes pilóta volt a kétezres évek
elején, gyakorlatilag szinte a teljes honi média a magyar Ayrton Senna-ként
emlegette, amíg aztán egy olaszországi Forma 3000 futam után össze nem verte az
istállója tulajdonosát. Örökre eltiltották a versenyzéstől és súlyos testi
sértésért még be is börtönözték az olasz hatóságok. Azóta eltűnt a média szeme
elől. Hogy a rendőrség miért szentelt külön jelentést a hazatértének, arról
semmi nyom nem volt. Bár vádolták bűncselekményekkel korábban, de nem itthon és
ráadásul mindig fel is mentették.
Fotó nem volt mellékelve az aktához, így rákeresett a nevére
az interneten. Többségében régi képeket dobott ki a kereső, amelyekről egy
csillogó szemű, tipikus tinilányok kedvence fiú mosolygott vissza rá. Ezekkel
azonban nem sokra ment, eltelt azóta közel tíz év, azalatt sokat változhat az
ember. Kicsit mélyebbre ásva talált egy olasz internetes oldalt, amelyen volt
róla egy cikk. Bár nem tudott olaszul, arra tippelt volna, hogy valamelyik
felmentését minősíthette elég fontos hírnek az egyik netes lap, hogy közöljön
róla egy rövidebb írást. Szerencsére egy fotó is volt mellékelve róla. Egy
feltűnően attraktív olasz lánnyal az oldalán sétált ki a bíróság épületéből.
Bár megmaradt szépfiúnak, de a vonásai sokat férfiasodtak az évek során, így már
kifejezetten markáns arcéllel rendelkezett, amit a kétnapos borosta csak még
jobban kiemelt. A korábbi zselézett melírozott haja a múlté volt, ahogy a
hosszából meg tudta ítélni láthatólag mostanában nem törődött sokat azzal, hogy
fodrászhoz járjon. Az Olaszországban töltött évek meglátszottak a bőrszínén,
amely immár olyan sötét volt, hogy külsőleg csak a magassága árulkodott arról,
hogy nem helybéli. Amennyire Kovács meg tudta ítélni az a típus volt, akiért
15-től, 95-ig oda vannak a nők.
Persze azzal, hogy volt egy neve még nem sokra ment, hisz
semmi egyéb használható infót nem tudott előhalászni. Egy újabb rövid, de
hasonlóan kellemetlen telefonhívás következett a zászlóssal, amely során
megtudta, hogy Modori nem rendelkezik bejelentett hazai lakcímmel és semmi
információ nincs a tartózkodási helyét illetően.
„Túl könnyű is lett volna” – futott át Kovács agyán. Persze azért nem
volt vészes a helyzet. Igaz, hogy nem ítélték el Modorit, de az még nem
jelentette azt, hogy nem követte el azokat, amikkel gyanúsították. Márpedig
akkor nem volt más teendő, mint előkeríteni a volt bűntársait és erre a célra
bizony a szervezet olyan forrásokkal rendelkezett, amikről a rendőrség még csak
nem is álmodhatott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése