Ez a készülő saját regényem első fejezete. Nem mondom, hogy feltétlenül hibátlan lenne, de reményeim szerint azért a stílus feledtetni tudja a kisebb-nagyobb hiányosságokat.
A tavasz végeláthatatlan viharfelhők kíséretében köszöntött
a városra. Kíméletlen utcaseprőként igyekezett tisztára mosni Budapest koszos,
szürke, szmogtól bűzlő utcáit, bevetve minden fegyverét az orkán erejű széltől,
egészen a mogyoró nagyságú esőcseppekig. A zivatar elleni több napig tartó
kilátástalan küzdelmet lassan feladni kényszerültek a város csatornái. Bár
derekasan harcoltak, mostanra eljutottak arra a szintre, hogy feltétel nélkül
megadják magukat a hömpölygő víztömegnek, amely hívatlan vendégként igyekezett
elrontani az emberek tavasz beköszönte felett érzett örömét.
Az elmúlt napok időjárására nem lehetett épp mondani, hogy csalogatta
volna a népet a városközpontba, de az élet nem állhat meg, csak mert esik az
eső, így az utcán tobzódó tömeg nem volt jelentősen kisebb, mint máskor. Talán
csak annyi változást lehetett észrevenni, hogy most mindenki jobban szedte a
lábát, hogy fedél alá kerüljön mielőtt még egy zuhanyzásra elegendő víz zúdul a
nyakába.
Autó viszont látványosan kevesebb közlekedett a belvárosban,
annak egyértelmű jeleként, hogy az utcát borító víztömeg elérte azt a szintet,
ami már elijeszti a bizonytalan vezetőket. Mindezek ellenére a forgalom tempója
cseppet sem gyorsult fel. Aki akár csak a legkevésbé is ismeri Budapest utcáit,
az tudja, hogy a Nagykörúton autózni a reggeli időszakban még a
legtürelmesebbek idegrendszerét is képes próbára tenni és most sem volt jobb a
helyzet. Az a négy fiatalember sem épp jókedvéből járt arra, akik fehér
Octavia-jukkal igyekeztek átküzdeni magukat a csúcsforgalmon.
A három utas szokatlanul feszülten viselkedett, egyedül a
sofőr volt nyugodt, ő már-már sztoikusnak tűnő higgadtsággal terelgette a
kocsit az eső áztatta aszfalton. Persze nem neki kellett egyéniségétől idegen
módon öltönyben és nyakkendőben paroláznia, a társai azonban rá voltak
kényszerítve, tovább növelve ezzel a munka miatt amúgy is elég magas
stressz-szintjüket. És emellett az is igaz, hogy a munka oroszlánrésze sem rá
hárult, már amennyiben minden az előzetes tervek szerint alakult.
Már a harmadik kört tették meg a háztömb körül, mivel
cseppet sem meglepő módon megfelelő parkolóhely nem volt a környéken. Bármely
más alkalommal megfelelt volna nekik egy távolabbi is, de most nem engedhették
meg maguknak a luxust, hogy nem várnak egy legalábbis elfogadhatóra. Ettől még
persze a keresgélés nem lett kevésbé idegőrlő.
- Végre! – sóhajtott fel a sofőr, mikor az újabb kör végén
megpillantott egy frissen felszabadult helyet. Igaz tökéletesnek ezt sem
lehetett nevezni, de ha arra várnak, talán még este is ott körözgettek volna. A
kocsi három utasa kicsit átmozgatta az órás autóúttól elgémberedett tagjait,
majd kipattantak a szakadó esőbe és az aktatáskáikkal védve magukat a Brunner
ékszerszalon bejáratához futottak.
A sofőr kényelembe helyezte magát, hisz tudta, hogy úgyis
van még egy kevés ideje, mielőtt az utasai visszatérnének és jobbnak látta addig
lazítani. Ugyan nem volt sok ideje, mégis igyekezett azt kihasználni, mivel az
évek során megtanulta értékelni a relaxálás áldásos hatásait. Mielőtt azonban igazán
nekiláthatott volna kiélvezni a pillanatnyi nyugalmat, amelyet izgága utasainak
távolsága nyújtott neki, az ékszerüzlet riasztója tolakodó sikoltással rángatta
vissza a jelenbe.
- Óh, bassza meg! – mormolta az orra alá egy fejcsóválás
kíséretében.
És a java csak ezután jött. Szinte még be sem fejezte a
szitkozódást, a körút szemközti oldalán is felüvöltött egy sziréna, egy
rendőrautó közeledett nagy sebességgel az ékszerbolt felé.
- Ez csak valami vicc lehet… – mondta, bár momentán nem volt
senki a kocsiban, akinek címezhette. Előkapott a kartámaszból egy rádiót: -
Srácok! Kurva gyorsan tünés ki onnan, társaságunk van!
A higgadtság látszatával mit sem törődött már ezután.
Beindította a motort és az agya azonnal computer üzemmódba kapcsolt, hogy
kiszámítsa az összes szóba jöhető menekülési módozatot. A rendőrök a szemközti
oldalról érkeztek, de az elválasztó sínek és a közeledő villamosok miatt
tenniük kellett egy apróbb kerülőt. Tisztában volt azzal, hogy ez csak pár
másodperc pluszt ad nekik, de remélte az is elég lesz. Már ha a társai nem
tökölnek túl sokáig… Az üzenet után alig tíz másodperccel szinte kirobbant az
ékszerüzlet ajtaja és három fegyveres rontott ki onnan, de az autóban rostokolva
még ez az idő is egy örökkévalóságnak tűnt. A rablók bevágódtak a Skodába,
amely már az ajtók becsukódása előtt ki is lőtt a forgalomba. Igaz, hogy az
akció lényegesen hosszabbra lett tervezve és nem szerepelt benne rendőrök elöli
menekülés, de szerencséjükre rendelkeztek vészforgatókönyvvel ilyen helyzetekre
is. A lassan vánszorgó forgalomban való lavírozás helyett a sofőr egyenesen a
villamossínekre kormányozta a járművét és ott próbált egérutat nyerni az
üldözők elől. Pechjükre a rendőrök sem épp most kezdték a szakmát, így a
villamost kikerülése után a nyomukba is tudtak eredni, méghozzá kínosan kis
hátránnyal.
- Toljad neki Alex! Azt mondtad nagymenő vagy, hát
bizonyíts! – üvöltötte az anyósülésen ülő rabló. A sofőr legszívesebben
behúzott volna neki. A korábbi higgadtságának immár nyoma sem volt, de nem
engedhette meg magának a luxust, hogy elveszíti a fejét. Már látta a Király
utcát, ami a fő menekülési irány volt. Ahogy közeledtek hozzá, megtervezte
fejben, hogy hogyan fogja elveszejteni, a tőlük alig több mint ötven méterre
leszakadó rendőröket, a környék zegzugos, egyirányú és/vagy szűk utcáin. Persze
ez a terv több kockázati tényezőt is tartalmazott, hisz ha valahol beleakadtak volna
egy apróbb dugóba, akkor a menekülésnek lőttek is. Ellenben arra is nagy volt
az esély, hogy egy ötven méteres előnyt képesek lesznek akkorára növelni, hogy
a szűk rövid utcákban egyszerűen elveszejtik maguk mögül a rendőröket. Ez a
tervezgetés azonban okafogyottá vált, amint a kósza jobbra kanyarodási
kísérletet meghiúsította egy a körúton szabályosan közlekedő autós. A következő
terv az Andrássy út volt, amely bár lényegesen járhatóbbnak tűnt, a rendőrök
előli gyors eltűnést kevésbé segítette elő. Alex már megtanulta, hogy az ilyen
helyzetek jó improvizációs képességeket követelnek meg. Igaz, ahol ő tanult
vezetni, ott a képzés célja nem a törvény előli menekülés, hanem a többi
versenyző megelőzése volt, de ez nem jelenti azt, hogy ne használta volna ezt a
tudást a rendőrök lerázására is már számtalanszor.
Szerencsére mielőtt még rá kellett volna kanyarodni az
Andrássy útra, észrevette a szemből az oktogon-i megállóhoz közeledő villamost.
Látta, hogy közel lesz, de azzal is tisztában volt, hogy ennél nagyon jobb
lehetőséget most nem fog találni. Egy pillanatra beletaposott a fékbe, amivel a
frászt hozta az utasaira. Az anyósülésen kuporgó rabló üvöltését mely szerint „mi
a faszt csinál” könnyedén eleresztette a füle mellett, azzal a megjegyzéssel
saját magának, hogy reméli tudja mit… Pontosan kellett időzítenie, hogy ők még
átférjenek a villamos előtt, de a rendőröknek már esélyük se legyen. Ezért is
engedte közel őket, hisz ebből a távolságból már jóval kevésbé volt idejük
lereagálni az őrült húzását.
- Ugye nem arra készülsz, amire gondolom? – rémüldözött az
egyik rabló a hátsó ülésről. Ez már lehet, hogy válaszra méltó lett volna, de
Alex most csak a manőverre koncentrált. Az agya gép módjára dolgozott a helyes
ív és sebesség kiszámolásán, nem kihagyva az egyenletből az eső miatt csúszóssá
vált aszfaltot.
Amíg a kocsi három utasa ijedten csimpaszkodott a
kapaszkodóba, a megállóban álló emberek szájtátva bámulták, ahogy a fehér
Octavia a síneken elszáguld mellettük, majd akciófilmekbe illő módon a
járdasziget végénél csúszásba kezd és egy tökéletes 180 fokos fordulóval
befarol a villamos előtt a szembe jövő sávba. A villamos vezetője ekkor már
vadul fékezett, de ezzel csak azt érte el, hogy elvágta a rendőrök útját a
menekülőktől.
Mire az üldözők megkerülték a villamost, a fehér Skoda már bőven a
látóhatáron túl járt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése