2010. április 25., vasárnap

Ta-da-tadaaa Ta-da-tadaaa

Bár eddig ilyen témákkal nem foglalkoztam itt, de végülis mire való egy blog, ha nem erre:

Eddig igen komoly élettársi kapcsolatban éltem a párommal, amit egy váratlannak tűnő, ámbár általam jó előre kitervelt manőverrel jegyben járássá alakítottam. Ehhez persze fel kellett tenni a NAGY kérdést, amire (mint az eredményből ki lehet találni) a válasz IGEN volt.

Érdekes helyzet volt, hisz az ember azt hinné, hogy ha együtt jár valakivel négy éve (napra pontosan) akkor már nem jöhet zavarba bármi lesz is (nem számítva egy esetleges in flagranti helyzetet, ami viszont egy önérzetes ember esetében a kapcsolat azonnali végét jelenti...) de nekem (sőt mindkettőnknek) ez sikerült. Nekem a kérdés feltétele előtt, páromnak (illetve most már menyasszonyomnak) pedig a gyűrűsdoboz megpillantásának pillanatában. Nem indult azért olyan egyszerűen az este, hisz a páromnak nem igazán volt kedve vacsorázni menni, de apró rábeszéléssel sikerült meggyőznöm az itthon maradás nem megfelelő mivoltát illetően. Ez egyrészt azért is volt jó, mert az eljegyzési gyűrűt leszámítva nem készültem neki más évfordulós ajándékkal, másrészről pedig azért, mert így az este nem lett a legendás mackónadrágos leánykérés estéje (azesetben nem tudom, hogy a válasz "nem" lett volna, vagy csak egy "ezt ugye ebben a formában nem gondoltad komolyan?", de ugyebár ez olyasmi amit épeszű ember nem tervez megkockáztatni - persze van aki már a házasság tényéről magáról is ezzel a véleménnyel van). Szóval legyen bármennyire is klisés dolog étteremben vacsoránál megkérni egy lány kezét, én mégis megtettem, épp csak a letérdelés maradt ki. Azóta már lassacskán fáj az arcunk a sok mosolygástól, fogadtuk a gratulációkat a családtól, csak egyetlen kérdés motoszkál mindenkiben: mégis hogyan voltam képes a tervemet ennyire titokban tartani mindenki előtt. Ezt már én sem tudom, de tény, hogy mikor a gyűrűvásárlás napján hazajött a párom, igen erősen kellett tartanom magam, hogy le ne rohanjam a kéréssel.

De persze mindez már csak történelem, amit az unokák már úgy fognak majd ismerni, hogy egy fehér lovas hintón elutaztunk Párizsba ahol az Eiffel-torony tetején egy 25 karátos gyémántgyűrűvel kértem meg a nagyi kezét, miközben a háttérmuzsikát a Bécsi Filharmonikusok biztosították és Michael Bublé a Feeling Good-ot énekelte...
Share/Bookmark

2 megjegyzés:

Spawn írta...

Gratulálok! :)


Mostanában elég sok ismerősömet elkapta ez a nősülési/férjhez menési "láz". :D
Persze, nem baj az. :)

Szotyi írta...

Én is szeretnék gratulálni és sok sikert kívánni.

Megjegyzés küldése