A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szórakozás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szórakozás. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. május 16., péntek

Bound by Flame - vagy helyesebben - Bound by Fail?

0 megjegyzés
A jó iparosmunkának tartott Of Orcs and Men és a Mars: War Logs után a Spiders Games belevágott egy grandiózusabb és eredetibb tervbe, de sajnos a kivitelezésre már elfogyott a lelkesedés.

A Bound by Flame alapötlete - és nagyjából a játék végigjátszásra egyedül okot adó erénye – az, hogy egy olyan karakter irányítását kapjunk a kezeink közé, akit megszállt egy tűzdémon. A karakter a játék során folyamatosan viaskodik a benne lakozó lény által felkínált hatalom, és az emberi mivoltának megtartása között. Az, hogy mennyire áll nyerésre ebben a csatában, a külső jegyein is megmutatkozik: értelemszerűen minél jobban adja át magát a lénynek, annál ördögibbé válik a külseje.
A viaskodást egyébként egy sablonosnak mondható, ámde temérdek lehetőséget magában őrző környezetbe helyezték az alkotók. Egy hatalmas varázslókból, a hét Ice Lordból álló csoport valamilyen oknál fogva a játék Vertiel nevű világának elpusztítására tör. Felállítják holtakból álló seregüket, a Deadwalker (walking dead – deadwalker: valaki?) armyt, amellyel szép lassan az egész világot kiirtják, mire már csak alig egy maréknyi túlélő marad. Ezek közé tartoznak a Red Scribes máguscsoport, valamint a védelmükre felfogadott Freeborn Blades nevű zsoldoscsapat. A mágusok egy ősi templomban valami olyan rituálét végeznek, amely reményeik szerint megfordíthatná a háború menetét, mikor a holtakból álló sereg  megzavarja őket. Karakterünk, aki a Freeborn Blades egyik zsoldosa, az ostrom során visszaszorul a társaival a rituális kamrába, ahol a szertartás pont a végéhez ér. Bár látszólag senki sem tudta, hogy ez lesz az eredmény, a rituálé során egy tűzdémon átlépett a világunkba, és valamely érthetetlen okból pont a mi karakterünket szállja meg.
Ezt követően a démon erejének hála a holtak seregének támadását sikerül annyira visszaverni, hogy a túlélők elmenekülhessenek és menedéket kereshessenek egy szörnyekkel teli mocsár szívében található faluban, amely talán az utolsó emberlakta település. A játék lényegi része tulajdonképp itt veszi kezdetét, az eddigiek inkább csak a tutorialhoz tartoztak.
Ennyiből is látszik tehát, hogy a Bound by Flame egy viszonylag már ismerős alaphelyzetbe teszi az eseményeket, amely rengeteg lehetőséget őriz magában egy jó dark fantasyhoz. Sajnos azonban a próbálkozásba temérdek hiba csúszott. Ezek egyike meglepő módon nem a grafika, ami a kisköltségvetésű játékok esetében az első áldozat szokott lenni a pénzspórolás oltárán. A Bound by Flame egész tetszetősen fest. Bár nem egy Crysis, de a textúrák és a környezet igényesre sikerültek, és a karakterek külseje is megüti a ma elvárható mércét. Nem ennyire rózsás a helyzet azonban már az animációkkal sem. A szereplők mozgása egytől egyig teljesen megegyezik. Nincs külön animáció a férfi és a női karakterekhez, így Sybilnek, a varázslótanonc (szerűség) társunknak a lenge szövetruhájában pontosan olyan otromba suta járása van, mint a százhúsz kilós, páncélt viselő tanknak, Randhalnak. Vicces, vagy inkább szánalmas látni, ahogy az egyébként egész csinosra modellezett, érzékeny lány, a helyes popsijával úgy trappol, akár egy barbár. A karakterek szája beszéd közben alig mozog, és a beszélgetések mindegyike tétlenül ácsorgó emberek közt zajlik, akik nagyritkán gesztikulálnak valamit a kezükkel.
A játék igen érdekes karakterfejlesztési, és személyreszabási modellt kapott. Már ha ezt annak lehet nevezni. Egyrészt első lépésként kiválaszthatjuk, hogy férfi, avagy női karaktert szeretnénk irányítani, de ezzel a külsőt illető módosítási lehetőségeink nagyjából véget is értek. Van 5-6 előre összeállított arcforma, amelyek közt túl nagy különbség nincs, szintén 5-6 hajforma, és kész. De sebaj, láttunk már ennél rosszabbat is. Ugyan emberünket elnevezhetjük, ahogy akarjuk, a játékban akkor is mindenki Vulcannak fogja szólítani, így az alapnak beállított néven változtatni nincs sok értelme. Továbblépve tapasztaljuk, hogy karakterünknek nincs osztálya, amolyan mindenes, akit bármely irányba lehet akármennyit fejleszteni. Két különböző skillfa van (nagyjából a tanknak, és a rougenak megfelelők), amelyhez a démon megjelenésekor csatlakozik a harmadik (pyromanta). Szintlépésenként kapunk két elkölthető skillpontot, valamint egy perk pontot, amelyeket oda teszünk, ahova akarjuk. Egyetlen ágon elindulva a 19. szintre érve tudjuk magunkat kimaxolni, és ehhez nem is kell olyan nagyon sok időt a játékba ölni (eleinte két-három harconként lépünk szintet, aztán a játék közepe felé ez fokozatosan visszalassul) Apró szépséghiba, hogy a Bound by Flame nem igazán támogatja azt, hogy valaki egyvalamire specializálódjon. Ellenfelenként változó, hogy mely harcmodor a legmegfelelőbb, és ha nem azt választjuk, akkor a küzdelem kínosan hosszan képes elnyúlni. Az egyértelműen kitűnik, hogy a készítők elsősorban a tank játékstílust preferálták, mert a található és vásárolható fegyverek nagyjából kétharmada, de talán a háromnegyede ehhez való, az átvezető animációk során karakterünk a másfélméteres kétkezes kardját lóbálja, akármi is volt nála korábban (ráadásul egy kézzel, de az ilyesmin egy RPG-ben vagy Hack ’n Slashben nem akadunk fenn), és nincs rogue jellegű öltözék. Elég vicces látványt nyújt, mikor az ember egy klémorral a hátán lopakodik, megszabadulni ugyanis nem lehet egyik típusú fegyvertől sem, csak másik ugyanolyanra cserélni. A rogue harcmodorhoz két tőr jár, amelyeket használva karakterünk gyorsabb, és képes a lopakodásra, valamint a támadások elől való félreugrásra is. Pyromantaként pedig természetesen szórhatjuk a lángokat a szerencsétlenekre, akik úgy döntöttek, hogy az utunkba állnak. Apró szépséghiba, hogy igazán csak a fegyverünk lángolóvá tétele, és a tűzlabda ér valamit alacsonyabb szinten.
Harcmodortól függetlenül használhatunk csapdákat (akár a legforróbb harc kellős közepén is) valamint egy íjpuskának csúfolt inkább pisztolynak kinéző valamit.
Ennyiből is látszik, hogy a fejlődési rendszer alapjaiban nem lenne rossz, azonban a készítők elrontják azzal, hogy bármit teszünk, az emberünk akkor is egy öszvér mindenes marad, ami semmihez sem jó eléggé. Mivel a játék minden harcmodort elvár, és ha kimaxoljuk az egyik skillfát akkor sem válunk specialistává, így értelemszerűen olyan pluszokat sem kapunk meg, mint hogy egy tanknak nagyobb életerő járna, egy pyromantának meg több mana. Ezzel a két értékkel amúgy is mostohán bánik a játék. A perkpontokkal és bizonyos extra dolgokkal (mint a démonnak való engedés, vagy társaktól kapott tárgyak) lehet őket növelni, de 100 pontról indulva a maximum az valahol 150 környékén lehet, míg a mezei röpködő szírszarok is olyan 250-ről indulnak, a bossokról már nem is beszélve.
És ha azt gondolná valaki, hogy esetleg mondjuk egy robosztusabb páncéllal, amely lassítja a karaktert, lehet kompenzálni az egy tank számára alacsony életerőt, azt ki kell ábrándítsam. A legnagyobb védettséget adó ruhák sem védenek túlságosan, ellenben nem is lassítanak egy cseppet sem, így magától értetődően nincs is értelme mást használni, mint a legdurvább erejű páncélt. De nyugi, ahhoz, hogy azt megtaláljuk, nem kell túl sokat turkálnunk, mert választék az aztán szinte nincs is.
Mint mondtam, a harcrendszer az alacsony életerő ellenére is, elsősorban a tankokat preferálja, azon egyszerű oknál fogva, hogy taktikázásra nem ad túl sok lehetőséget, cserébe totálisan scriptelt az egész. Hogy ez alatt mit is értek? A karakternek kiadott támadási utasításokat nincs módunkban visszavonni. Megnyomjuk kétszer a támadás gombot, és ha azonnal meg is nyomjuk a védekezést, még akár az előtt, hogy bármi történt volna, a karakterünk akkor is le fog csapni kétszer. Nem ritka az a látvány, hogy az ellenfél már rég elhullott, emberünk viszont még csap vagy kettőt a levegőbe. A játékban ezáltal akárhány ellenféllel nézünk szembe, a következő taktika mindig sikerre vezet: először lecsapjuk az íjászokat, vagy azokat akik távoli támadásra képesek, majd tankként szépen leszedjük a fennmaradókat. Támad-támad-véd-támad-támad. Roguegal ugyanez: támad-támad-elugrik-támad-támad. A rogue képes riposztra, ami a leghatékonyabb támadási formája (már a lopakodásból való gyilkolás után) amely úgy néz ki, hogy amikor az ellenség támadási animációja megindul, ha pontosan egy adott pontján nyomjuk meg a kitérés gombot, karakterünk két (a megfelelő skill megszerzése után három) gyors döfést visz be neki. Igazából a harc kizárólag türelem kérdése, se taktika, se ügyesség nem igazán kell hozzá.
A küldetésekre mindig magunkkal vihetjük egy társunkat, ami elsőre kicsit gyérnek tűnik, de gyakorlatban kiderül, hogy még annál is kevesebb értelme van. Elméletben utasíthatnánk is őket arra, hogy milyen harcmodort válasszanak, de azt például már nem mondhatjuk meg nekik, hogy kit támadjanak, ezt illetően mennek a saját fejük után. Jellemző esemény, hogy valahol összeakadunk ellenségek egy kisebb csoportjával, és már mindenkit lekaszaboltunk, mikor a társunk még mindig az elsővel viaskodik. Az egyedüli ok, ami miatt mégis megéri őket magunkkal vinni, hogy egy-két ellenséget lefognak, amíg meg nem halnak, így nekünk nem néggyel kell egyszerre szembenéznünk.
A Bound by Flame harcrendszerében a legnagyobb hiba talán mégis az ellenségek nevetségesen magas életereje. A készítők szemmel láthatóan ezzel pótolták a mesterséges intelligencia hiányosságait. Még a mocsár egyszerű röpködő pókjait is másodperceken keresztül kell abálni, mire elpusztulnak, mi viszont nagyjából két bekapott találat után ihatjuk is a health potiont. Nem is lenne ezzel baj, csak mint említettem, a megfelelő taktika megtalálása után a harc nem izgalmas, hanem iszonyatosan elnyújtott és repetitív.
A kraftolás viszont legalább egész jó lett, bár a Spidersnek itt is sikerült kapufát rúgnia. Minden fegyver, páncél, ami találunk, megvásárlunk feljavítható, vagy akár szétszedhető darabjaira, hogy aztán azokat felhasználva tegyük jobbá más felszereléseinket. A játékban gyakorlatilag minden alapanyagot előállíthatunk mi magunk a talált dolgokból. Fémet, bőrt, mana és health potiont (ha szeretünk varázsolni, akkor előbbiből RENGETEG fog kelleni) És hogy hol van a kapufa? Ott, hogy ezek után nem lett volna rossz, ha esetleg az alapanyagokból kraftolhatunk magunknak páncélt vagy fegyvert olyan módon elosztott értékekkel, ahogy mi akarjuk. Ilyesmire nincs mód, sőt, a felszerelésünk feljavítása is úgy megy, hogy bizonyos páncélokra csak bizonyos plusz tulajdonságokat lehet pakolni. Tehát hiába vannak meg az alapanyagaink hozzá, két páncél soha nem lesz képes fogadni ugyanazokat a kiegészítőket (pedig mint mondtam, azokat magunk gyártjuk, nem készen kapjuk) Sajnos a kiegészítők felaggatását már nem igazán gondolták át a grafikai megvalósításért felelős részlegen, így amíg a páncélok valóban illeszkednek a karakterünk testéhez, a különböző plusz dolgok csak lebegnek felette.
Ha már a repetitívség szóba jött az imént, a játék sajnos más téren sem áll jól ezt illetően. Igaz, hogy a bejárható területek látványvilágát viszonylag tisztességesen sikerült a készítőknek megvalósítani, viszont cserébe borzasztóan szűk lett az egész, ami ráadásul nevetségesen sok töltéssel is párosul. Az első színben található mocsár például ha jól emlékszem négy részre van bontva (lehet, hogy csak három), és még így is kicsi. Ráadásul, még ez az apró terület sem teljesen bejárható, hanem csak hol szélesebb, hol keskenyebb csövekből áll, amelyeket néhol egy nagyobb tisztás szakít meg, ahol harcolni lehet. Megtalálható itt az olcsó pályatervezés összes trükkje. Láthatatlan fal, átléphetetlen eldőlt fa, fejmagasságban lévő akadály miatt áthatolhatatlan rés. Az külön vicc, hogy máshol, ahol azt a script megkívánja, az ilyeneken természetesen simán túl lehet jutni. A falu, illetve tábor sem áll sokkal jobban. Ott ugyan láthatatlan fal nincs, ellenben kihaltak és élettelenek. A faluban például alig-alig futni össze emberrel, de a második szín ostrom előtti táborában is ahhoz képest, hogy állítólag az egész elf sereg ott van, szinte csak a saját embereinkkel találkozunk.
A pályatervezés szűkösségét, természetesen be lehet tudni annak, hogy a Spiders egy kis fejlesztő, erősen korlátozott erőforrásokkal. Azonban a küldetések egyhangúságánál már nem lehetünk ennyire elnézőek velük. Ez egy single-player, nem open world RPG, tehát elfogadhatatlan, hogy a küldetések (egy-két melléküldetést leszámítva) egytől egyig a menj A pontból B pontba és hozz el onnan valamit, vagy ölj meg ott valakit kategóriába esnek. Az alig 12-15 órás (melléküldetésekkel együtt) játékmenet nagyrésze abból áll, hogy az ember rohangál a falu (a második színtől tábor) és a külső területek egyik távoli pontja között, és az út során gyilkolássza a mindig ugyanoda, ugyanolyan számban és összetételben spawnoló ellenségeket.
A játékidőből persze ki lehet hozni többet is, amennyiben emeljük a nehézségi szintet, ami azzal jár, hogy az ellenségek se ügyesebbek, se okosabbak nem lesznek, csak nagyobbakat sebeznek és nő az életerejük. Ergo nehezebb nem igazán lesz őket legyőzni, csak tovább tart. A játékidő növelésének másik módja, hogy az összes beszélgetést végighallgatjuk, az viszont egy kínzással ér fel. A karaktereket az átvezetővideókon kívül nem animálták, így a beszélgetések abból állnak, hogy két ember áll egymással szemben (már amikor egy bug miatt nem teljesen másfelé néznek) és hol az egyik mond faarccal és alig mozgó szájjal valamit, hol a másik. A párbeszédek érdektelenek és hosszúak, miközben a történethez hozzáadott infót alig tartalmaznak. A mennyiség brutálisan dominálja a minőséget. A szövegkönyv rémes, és azzal próbáltak bele némi felnőttséget belecsempészni, hogy csak úgy röpködnek a szükségtelen helyen elhelyezett fuck-ok. Ez, azzal kombinálva, hogy a karakterünkben rejlő démon, valamint az egyik társunk is Shakespear eredetikből tanulta az angolt, nagyon vegyes hatást kelt. A szinkronszínészek munkája egyébként nagy általánosságban – egy-két kivétellel – nem üti meg az elfogadható szintet. A gyenge szövegkönyvből persze nem lehetett volna csodákat kihozni, de az az érzelemmentes előadás, amit itt kapunk, még a gyenge színvonalon is képes volt tovább rontani.
A Bound by Flame sajnos a karakterek terén sem tudott semmi emlékezetest alkotni. A két varázslónő társunk (az alapszituációhoz hasonlóan) szinte egy az egyben a Dragon Age-ből lett átemelve. Kapunk egy naiv, tudásra éhes gyógyító lányt, és egy minden hájjal megkent, boszorkányt, akinek a szándékai soha nem világosak. Mellettük van még egy retardált katona, aki harmadik számban beszél… nem, nem csak magáról, hanem mindenkiről, még arról is, akivel épp társalog. Aztán van még egy tipikus, tenyérbemászóan idegesítő elf, aki meglepő módon íjászkodik, és egyedüli eredeti karakterként nem szabad megfeledkeznünk a 6000 éves élőholtnak tűnő figuráról. Azok, akiket nem vihetünk magunkkal a harcokba, még kevésbé kidolgozottak. A Freeborn Blades kapitánya egy tipikus bölcs katona, akad pár keménylegény, egy túlzottan ambiciózus királyfi, alkoholista őrparancsnok, bajban lévő gyógyítónő, inkompetens polgármester… Gyakorlatilag a legkisebb próbálkozást sem látni a készítőkön, hogy valami eredeti karaktert is alkotni akartak volna a démonon, és a már említett 6000 éves élőholton kívül. A boszorkány még a sablonossága mellett is érdekes tud lenni, de tulajdonképp hármukon kívül papírmasé mindenki. A főellenségekről pedig azon kívül, hogy velejéig gonoszak, egyáltalán nem tudni, hogy miért teszik amit tesznek, miért jó nekik az, ha nem marad élő a világon. Tündérmesékben elférnek az olyan karakterek, akik azért gonoszak, mert csak, de egy dark fantasyben valami mélyebbség elvárható lenne.
A legnagyobb bűn azonban, amit a Spiders elkövetett, hogy a főszereplőt totálisan kedvelhetetlenné tették. Egyszerűen egy pillanatig sem érezni, hogy a démon nélkül miért lenne több, mint bármely huszadrangú katona. Meggondolatlan, nem túl eszes, minden megnyilvánulásából csak úgy sugárzik a bárdolatlanság. A párbeszédek során néha ugyan van beleszólásunk, hogy merre vigye a csevegést, de jelentősen alakítani a karaktert ezáltal nem lehet, akármit mondatunk vele, az úgy hangzik, mint mikor egy tizenéves gyakorolja a megfelelő káromkodás elsajátítását. A viccesnek szánt egysorosai nem illenek a játék hangulatába, és igazából még nagyon humorosnak sem mondanám őket.
Sajnos a történet vezetése is illeszkedik a fenti írói hibák közé. A szituációból a sablonossága, és a karakterek kétdimenzióssága ellenére is ki lehetett volna hozni valami maradandót, azonban mégsem sikerült valódi történésekkel megtölteni azt a három színt. Nem elég, hogy a küldetések mind a menj A pontból B pontba és csinálj ott valamit jellegűek, még a mögéjük tett okok sem érdekesek. A játék teljes narratívájából csak úgy süt a lelketlenség, és koncepció nélküliség. Néha még olyasmit is megtesznek a készítők, hogy bizonyos események előtt (mint például Randhal próbája a Freeborn Bladesbe lépéshez) a képernyő elsötétül, és már csak azt látjuk, hogy mi történik utána.
Ugyan növelni akarták az újrajátszási faktort olyasmivel, mint hogy a démoni befolyásoltság mértéke, valamint a társainkhoz fűződő viszony, és néhány döntésünk befolyással van a játék végkimenetelére, de minden mást annyira elrontottak, hogy az embernek egyszerűen nincs kedve újra nekifutni, hogy lássa, mi lett volna, ha. A démoni befolyás mértékének működése egyébként számomra nem egészen világos. Azt mondták, hogy csak a döntéseink vannak rá hatással, de én a játék során soha nem kedveztem a démonnak, egyetlen pontot sem költöttem a pyromanta skillfán, a végére még is úgy nézett ki a karakterem, mint aki egyenesen a pokolból érkezett. Mivel a fegyverünk elvarázsolás nélkül nagyon gyengének tűnik, használtam az alap pyromanta képességeket, így gyanítom az is elég a démoni befolyás fokozódásához.
Elméletben románcot is lehet kezdeményezni bizonyos karakterekkel, de bevallom, ennyire nem ástam bele magam a társakkal való csevegésbe, mivel – mint mondtam – a társalgás hosszú, tele iszonyattal.
Hogy az összegzés előtti soraimat valami dicsérővel zárjam, a zene legalább jó lett. Mindig kellően illeszkedik az események tempójához, és még hosszabb időszakok után sem különösebben válik repetitívvé.
A Bound by Flame sajnos ahelyett, hogy a Dragon Age, vagy Witcher kistesója lett volna (ami szemmel láthatóan a szándék volt mögötte), képtelen volt megvalósítani a saját ígéreteit. Ötvözték az open world és a történetorientált RPG-k tulajdonságait, de sajnos pont a rossz végén megfogva a dolgot. A főszál és a narratíva annyira tartalmatlan, mint mondjuk az Oblivionban volt, ellenben az open world RPG szabadságából semmit sem kapunk cserébe. Igazából még annyi szabadságot sem, mint egy átlag történetorientált RPG-ben.
Ehhez jön még az, hogy a játék pofátlanul drága, mintegy 40 Dollár, amellyel alig tízzel olcsóbb, mint az elmúlt idők nagy slágere, a Dark Souls 2, és kétszer annyi, mint az a Dragon Age, ahonnan gyakorlatilag szinte a játék legtöbb elemét nyúlták. Igaz, ez utóbbi már az ötödik életévét tölti idén, de még így is minden elemében a Bound by Flame fölé tud nőni.
Nekem ez a játék max 4/10, de azt is csak az alapötlet, a zene, és amiatt kapja, hogy grafikailag nagyjából naprakésznek mondható.



Share/Bookmark

2014. március 13., csütörtök

Remember Me

0 megjegyzés
A Remember Me talán a legellentmondásosabb játék, amivel valaha játszottam. Egyrészt az alapkoncepció egészen újszerű, a világa zseniális, a látvány gyönyörű, a története a képernyő elé szegez, és mégis... Mégis a játék olyan sok bosszantó dologgal van tele, hogy lehetetlen csak a pozitív oldalait nézni.


A történet szerint a jövőben az emberek digitalizálhatják az emlékeiket, és megoszthatják a szeretteikkel, hogy együtt éljék át őket újra. Az elképzelés szép és nemes, de természetesen túl jól fest, hogy a maga tündérmesésen hibátlan valójában működhessen. Az emlékek digitalizálásának monopóliumát a kezében tudó cég, a Memorize gátlástalanul tapos át mindenkin, aki az útjában van, kiürített fejű, gondolkodásra képtelen mutánsokkal töltve meg Neo-Párizs csatornáit. A történetben Nilin, az emlékvadász karakterét irányítjuk, bár azzal, hogy ő emlékvadász, vagy hogy az mit is jelent, jó ideig ő maga sincs tisztában. Egy nagyszerű ötlettel abban a pillanatban kapjuk meg az irányítást, mikor az emlékeit a Bastille szigorúan őrzött börtönében éppen tisztára pucolják, így az eseményeket, és a játék világát teljesen vele együtt ismerjük meg. A feladat természetesen nem is lehet más, mint visszaszerezni az emlékeit, és leszámolni a gátlástalan rendszerrel, ami emberi roncsok testén átmászva juttatja el az örömöt az arra érdemeseknek. Ezt erősen megnehezíti, hogy Nilin gyakorlatilag a város első számú közellensége, és bárki, aki csak él és mozog a Neo-Párizs utcáin, az ő vérére szomjazik. A történet során segítségünkre van Edge, az Errorists nevű szervezet feje, aki egy rádión keresztül irányít minket a Bastilleból való szökéstől kezdve, illetve Headache Tommy, egy alvilági bár tulaja, és egy Bad Request nevű kölyök, aki Nilin emlékvadász munkásságának hatalmas rajongója.
Főhősnőnk, mint bármely más emlékvadász el tudja lopni bárki emlékeit, de van emellett egy olyan képessége is, amivel senki más nem bír: ha szükséges, át tudja variálni egy ember emlékeit, hogy azok számára kedvező tartalommal bírjanak.

A koncepció tehát több egészen újszerű, játékban még soha nem látott ötletet felvonultat, elénk tár egy nagyszerű disztópiás cyberpunk világot, egy szerethető főszereplőt, tehát minden adott, hogy a végeredmény kimagasló legyen, aztán valahol a dolog mégis félresiklott. Sajnos nem is egy helyen, és nem is csak apróságokat tekintve.
Ezek egyike meglepő módon nem a játék igen nagy részében használt harcrendszer, ugyanis abba is tudtak eredetiséget csempészni a készítők. Érdekes módon a cyberpunk világ ellenére nem is próbáltak fegyveres harcot csempészni a lehetőségeink közé, így az ellenfeleinkkel egytől egyig mind meg kell verekednünk. Furcsa mód ez eleinte még igen élvezetes is. Más játékokkal ellentétben, itt a kombókat magunk állíthatjuk össze a rendelkezésünkre álló különböző rúgásokból és ütésekből. További érdekesség, hogy ezek nem kizárólag az ellenfél aprítására jók. Egyes ütések nagy erejűek, mások életerőt töltenek vissza, akad ami a képességek cooldownját rövidíti le, és a negyedik fajta pedig megduplázza a kombóban előtte álló ütés, vagy rúgás hatását. Ezek igen széles taktikai tárházat nyújtanak a különböző ellenségek ellen. Minden hatásfajtájú támadási forma fokozatosan a történetben előrehaladva oldódik fel, és a játék korrekt módon el is magyarázza, hogy mi mire jó. Az egyik első mellberúgás itt érhet minket, tekintve, hogy erősen megkötik a kezünket a használható kombók számát tekintve. Mindössze négyet válogathatunk össze, de ez nem is meglepő, tekintve, hogy a végigjátszás során mindenhol durva korlátozásokba ütközünk.
Kapunk különböző speciális képességeket is, amelyek használata megkönnyíti az egyes ellenfelek leverését, illetve némelyiket ezek nélkül nem is lehet legyőzni.
Tehát a harcrendszer ötletes és élvezetes is, csakhogy a dolog egyensúlyát erősen eltolták a rossz irányba. Bár a történetből más következne, a játék az idő túlnyomó részében nem tud túlnőni egy szimpla beat 'em up szintjén. Haladunk egy keveset, van egy kis ügyességi rész, egy videóbejátszás, aztán kapunk két vagy három hullámban ellenségeket (a földalatti szörnyszülöttek esetében ez hullámonként van, hogy nyolc-tíz leverni való figurát jelent) Se kikerülni nem lehet őket, se lopakodással megoldani a helyzetet, sem elfutni előlük, márpedig így a játék fele tájkán már halálosan unalmassá válik a szűnni nem akaró csetepaté.
Szerencsére azért a sok verekedést időnként megtörik egyéb feladatok is, amelyek közül a logikai feladványok különösen jól sikerültek, és némelyikük bőven túlnő, a "kapcsolj át egy kapcsolót" szinten. Sajnálatos módon ezekből nagyon-nagyon kevés van, és azok is inkább csak a játék második felében.
A Remember Me messze legeredetibb része mások emlékeinek megkavarása, ami jelen állapotában is jó móka, viszont még így is csak egy hatalmas kimarad helyzet. Egyrészt az egész játék során összesen négy alkalmunk adódik rá, és akkor is durván megkötik a kezünk. Megkapjuk a feladatot, hogy mit kell kihoznunk az emlékből, és addig nem enged tovább a játék, amíg az nem sikerül. Így is szórakoztató a különböző dolgok kombinálása (bár az irányítást itt erősen elrontották) de sokkal jobb lenne, ha több végeredményt is ki lehetne hozni az ilyen kalandokból. Így csak olyasmit tehetünk, ami pontosan az előre megírtak szerint viszi előre a játékot.
A Remember Me világa művészileg nagyszerűen van kivitelezve, de ezért sajnos olyan árat kellett fizetni, ami szerintem nem érte meg. A Call of Duty hozzá képest egy igazi sandbox széria. Egyszerűen sehol nincsenek alternatív útvonalak, interaktív NPC-k, vagy többféleképp megoldható helyzetek. Semmi, ami a játék főszálán kívül bármi másról szólna. Ha nyíltabbnak tűnő terepekre tévedünk is néha, ott is kiderül, hogy ez csak látszat, mert félméteres dobozok és kerítések állják az utunkat mindenfelé, amiket a játék más részeiben simán átugorhatnánk. Neo-Párizst az alvilágán kívül szinte egyáltalán nem ismerjük meg, a városban talán kétszer fordulunk meg olyan helyen, ahol az NPC-k nem rontanak ránk zsigerből.
Az ügyességi részek leginkább a Tomb Raider-Prince of Persia-Assassin's Creed vonalon mozognak, csak azokhoz képest kissé lebutítva, és érthetetlenné téve. A különböző ugrásokat szinte lehetetlen elvéteni, és a haladási irányt folyamatosan jelzi nekünk a játék, amire itt sajnos szükség is van. Nem, nem arról van szó, hogy a falakon mászva eltévedne az ember, vagy olyan bonyolultak lennének a játék útvesztői. Egyszerűen csak annyi történt, hogy a pályatervezők nem gondolták át a designt, így az esetek többségében az egyedüli, ami megkülönböztet egy megmászható ereszcsatornát, párkányt, peremet a nem megmászhatótól, a jelzés, ami világítva mutatja nekünk, hogy ezt használni lehet. Nem viccelek, ránézésből a jelzés nélkül csak nagyon ritkán lehet megkülönböztetni az aktív pályaelemeket a nem aktívaktól, mert látható, vagy logikusan megmagyarázható különbség nincs a kettő között. Ehhez jön még az, hogy Nilin néhol sértetlenül kibír három-négyméteres zuhanásokat is, ellenben ha valahol nem szabad a földhöz érni, ott még egy egyméteresbe is belehal, hiába teljesen szilárd, mások által éppen használt talaj kerül a lába alá.

A Remember Me a temérdek megkötésével együtt is tökéletesen alkalmas lenne egy The Longest Journey jellegű interaktív filmnek, ellenben a játék nagyjából kétharmadát kitevő beat 'em up részek ezt lehetetlenné teszik. A sztori, a megteremtett világ, és az a néhány valóban eredeti ötlet elviszi a hátán az egész játékot, de naggyá nem képes tenni. A Remember Me-nek szüksége lett volna még legalább egyévnyi fejlesztésre, hogy igazán kiteljesedhessen, mert így a felvezetett grandiózus terveket teljesen megfojtja a végletekig lekorlátozott játékmenet. Így az elmúlt évek legeredetibb játékának esélyese helyett, az elmúlt évek legnagyobb kihagyott ziccerének címére lehetne csak esélyes, arra viszont igazi kihívók nélkül.
Share/Bookmark

2010. április 21., szerda

A titánok harca

1 megjegyzés
Legendás klasszikus feldolgozása + Sam Worthington + nagy költségvetésű hollywood-i produkció + 3D hatás: kell-e még valami ahhoz, hogy az egyszeri filmrajongó rohanjon a mozipénztárhoz jegyet váltani? Hát nem. És hogy hibát követ-e el, mikor így tesz? Nem. Bár nem fog egy filmtörténelmi alapmű élményével gazdagodni, de a jó szórakozás garantált.



A titánok harcának alapja a görög mitológia és az azt igen szabad elvűen kezelő 1981-es Titánok harca, amelynek Harry Hamlin és Laurence Olivier voltak a főszereplői. A 2010-es változat ha lehet még jobban eltávolodott az eredettől, hisz bevonnak olyan karaktert is akinek semmi köze nincs a történethez, ráadásul ebben a formában soha nem is létezett, de az ilyesmit egy amcsi filmnek már fel sem rójuk...

A sztori röviden annyi, hogy a baba Perseus-t (Sam Worthington) egy halász találja meg egy tengerbe vetett koporsóban az anyja holteste mellett. Felcseperedvén a halászok békés életét éli, amikor is vétlen módon belekeveredik az emberek az istenek ellen folytatott háborújába amiben az egész nevelőcsaládja szörnyethal. Sokáig nincs ideje merengeni ezen, hisz katonák (számomra érthetetlen okból) foglyul ejtik és Argos-ba hurcolják. A város polgárai az istenek felett aratott sikerüket ünneplik (meghalt egy csomó ember és egyedül egy Zeusz szobor ledöntését tudják felmutatni ezzel szemben, a katonai tankönyvek az ilyesmit valóban nagy sikerként értelmezik...) amin megjelenik Hádész (Ralph Finnes) aki nem igazán kultiválja, hogy az istenek úgy kompletten hülyének vannak nézve, úgyhogy igazi partygyilkos módjára kicsinál egy nagyobb adag helyi lakost, majd közli a megmaradottakkal, hogy az egész város pusztulni fog a titánok gyilkosának a krakennek kezei(csápjai-szája-stb) által, hacsak fel nem áldozzák a királylányt Andromédát (Alexa Davalos - Riddck: A Sötétség krónikja) Mivel kéznél van egy félisten Perseus (hogy honnan a rákból tudja mindenki, hogy Perseus félisten, mikor ő maga sem volt tisztában a dologgal, azt örök homály fedi) a király rögtön egy csapat élére is rakja, hogy keljenek útra megoldást találni az apró Kraken jelentette problémára ami lehetőleg mellőzi Androméda halálát. A csapat argoszi katonákból és vezetőjükből Draco-ból (Mads Mikkelsen) valamint a hozzájuk csapódó soha nem öregedő istenszakértő Io-ból (Gemma Arterton - A Quantum csendje) áll. A feladat pedig nem egyszerű hisz mitológiai szörnyek legyőzésén keresztül vezet az út az üdvösséghez, márpedig azok nem adják egykönnyen a bőrüket.

Az alapsztori tehát magába foglalja az izgalmakat és a látványos jelenetek lehetőségét, amit a készítők tökéletesen ki is aknáznak. 2D-s szinten. Merthogy a Titánok harcát hagyományos filmtechnikával forgatták, és utólag szoftveresen konvertálták 3D-ssé, ami sajnos a végterméken igen durván meglátszik. Szép-szép a 3D, de igazából alig érzékelni, nagyon kevés jelenet van, ami igazán kiaknázza a 3 dimenzióban rejlő lehetőségeket. Ez nem egy Avatar, ahol a látványvilág direkt erre lett felépítve. Egy szóval aki teheti ne fizessen több pénzt a 3D-s változatért. Azért persze moziban nézős film a Titánok harca, mert nagyon látványos és akciódús, a trükkök pedig varázslatosak.

A történet kidolgozottsága megfelelő, de azért tény, hogy nem az a film legerősebb pontja. Mindamellett ahhoz épp elég, hogy szórakoztatóan kösse össze a látványos akciókat, különösebb logikai baki nélkül. Azt hiszem egy ilyen stílusú film esetében ennyivel már bőven megelégedhetünk. Meglepő módon a Perseus-Androméda szerelmi szálat teljesen kihagyták, ahogy bármi egyéb romantikázás sem került be a film közel két órájába. Ez azért szokatlan, hisz a görög mitológia egyik mozgatórugója épp a szerelem volt. Mondjuk ez még így mindig a jobbik megoldás mint belerakni valami erőltetett kidolgozatlan romantikus szálat, de még így is érdekesnek tekinthető.

Ami a színészeket illeti Sam Worthington jól hozza a kemény legény karaktert. Mondjuk az izomzatán kívül másra nem is igazán volt szüksége, hisz Perseus egy teljesen alap hőstípus különösebb mélységek nélkül. Esetében azt sem mondhatni, hogy nagy elődöt kellett volna lepipálnia, hisz Harry Hamlin annyira volt hős alkat, mint Scooby Doo... Ralph Finnes félelmetesen jól alakítja a rosszfiút, bár ha őszinték akarunk lenni a Hádész-a 99% Voldemortot tartalmaz. Liam Neeson tökéletes választásnak bizonyult Zeusz szerepére, hisz bár keveset van képernyőn, akkor uralja a vásznat. Ami a többieket illeti mindenki jól hozza a maga karakterét, egyedül csak talán a női szereplőkre lehet egy kis panasz, hisz kibontakozásra esélyt azt nem igazán kaptak. Hogy ez az ő hibájuk-e azt nem merném kijelenteni, de tény, hogy azért egy erőteljesebb (nem fizikai értelemben véve, kell a francnak még egy Xena...) női karakter azért nem ártott volna.

Összességében véve a Titánok harca egy nagyszerű moziélmény, kiváló szórakozást nyújt arra a két órára, de a világot nem váltja meg, nem ez lesz az a film amiről évek múlva is ódákat fogunk zengeni,
Share/Bookmark

2010. március 29., hétfő

Dead Like Me - Life After Death

7 megjegyzés
Mindenki meghal. Ez már csak így megy. Legyen az ember, állat, növény, vagy akár egy sorozat, amit a csatornája ideje korán küld a halálba. Hasonlóan járt annó a Dead Like Me hősnője is, akinek földi pályafutása mindössze 18 évig tartott, de aztán megadatott az a kiváltság (amit a háta közepére sem kívánt) hogy a halála után új életet kezdhessen. Ő hozzá hasonlóan a sorozata is megkapta a második lehetőséget azután, hogy eljött érte a Kaszás: pár évvel a végét követően az alkotók úgy döntöttek, hogy összetrombitálják az eredeti szereplőgárda fellelhető színészeit és leforgatják a széria folytatását, így született meg a Dead Like Me:  Life After Death. Aki esetleg nem tudná, hogy mi is volt ez a sorozat annak itt egy rövid ismertető róla.



A filmet azért sikerült úgy elkészíteniük az alkotóknak, hogy azok is megértsék akik a sorozatról még csak nem is hallottak. Az alapszituáció ugyebár annyi volt, hogy Georgia Lass-t élete első munkanapján telibetrafálja egy űrből lezuhanó WC-ülőke. Élete utolsó napja egyben halál utáni élete első napja is lesz, mert ahelyett hogy békében belépne a túlvilág felé tartó fénybe, itt kell maradnia kaszáskodni, hogy mások lelkének átsegítésében segédkezzen. Mivel a munkát mint olyat alapból sem szerette, ez meg határozottan olyasmi amit ő aztán nem akart, valahogy nincs igazán elragadtatva a dologtól. Egy kaszáscsapat tagja lesz, amely a legdurvább halálesetek áldozatainak segít az átlépésben, de emellett még kénytelen egy polgári állást is keríteni, mivel az alap foglalkozása nem épp olyasmi amiért fizetne neki bárki is.

Ugyebár ez volt az alapszitu évekkel ezelőtt. A sztori onnan folytatódik (A CIKK INNENTŐL BÖSZEME NAGY SPOILER A SOROZAT VÉGÉT NEM LÁTÓKNAK) hogy a csapat éléről távozik Rube, helyére új vezető érkezik Cameron Kane személyében, akinek a felfogása kicsit eltér elődjétől a kaszáskodást illetően. Modernizál, illetve mindent megtesz, hogy a csapat összes tagját lekenyerezze. Közben George húga Regie épp a szokásos "népszerűtlen tini" krízisen megy át, amit csak tetéz szerelmének balesete, akinek lelkét épp George-nak kellett volna elvennie... A sztori röviden ennyi, ennél többet nem tudok anélkül írni, hogy bele ne mennék a film poénjainak lelövésébe.

Szóval igen, eltelt néhány év, sokan változtak, az őskurvázié Daisy Adair például olyannyira, hogy az arca Laura Harris-ből Sarah Wynter-ré változott (szerintem óriási poén, hogy ez a két színésznő annó a 24 második évadában testvérpárt alakított). Ez sajnos a karakter esetében más változásokat is hozott. Sarah Wynter hiába nem rossz színésznő, képtelen jól hozni a karaktert. Az ő kisugárzásában nincs meg az a nyers és valahol mélyről érkező ribancosság, ami Laura Harris-ben megvolt, ezért a hiányt rettenetes túljátszással próbálja pótolni. Az eredmény egy hisztis ripacs színésznő lesz, nem az az elsőre sekélyesnek tűnő, de belül mégis érző karakter, ami korábban volt. A többiek karaktere nem változott semmit, ellenben Rube hiánya sajnos az eredeti Daisy-éhez hasonlóan érződik. Az új vezetőt a Lost-ból ismert Hanry Ian Cusick játsza, remekül, a gond inkább azzal van, hogy nem egy ilyen karakter kellett volna ide. Az ő személye hozza a legfőbb konfliktusokat, és bár a film maga jó, én mégis rossz döntésnek tartom a behozását. A többi színész és karaktereik igazából nem sokat változtak: a főszereplő Ellen Muth továbbra is fantasztikus, az igazán nagy rejtély számomra továbbra is az, hogy hogyan hagyhatnak parlagon heverni egy ilyen jó színésznőt. Való igaz, hogy nem egy klasszikus értelemben vett bombanő, de nagyon eredeti személyiség és hihetetlenül tehetséges abban amit csinál. Gyakorlatilag már az első perctől kezdve képes volt szerethetővé tenni ezt a lányt, pedig eleinte nem igazán tett szimpatikus dolgokat a karakter. Ezt a tulajdonságát a Life After Death forgatására sem vesztette el, szívesen megnézném őt más filmekben is. A régi kaszáscsapatból megmaradó két másik eredeti színész Jasmine Guy és Callum Blue még mindig vicces, ahogy megszokhattuk tőlük (már az első párbeszédükön dőlni lehet a nevetéstől) A George főnökasszonyát alakító Christine Willes még mindig irritáló kissé, de sokkal inkább szerethető, ami nagyon valóságossá teszi a karakterét. Cynthia Stevenson aki George anyját játsza, gyakorlatilag évekkel ezelőtt is ilyen volt, a karaktere tálán csak annyiban változott, hogy kicsit talán szelídült a kisebbik lányával való veszekedésekkel tarkított viszonya, bár békésnek továbbra sem mondható. Ha már felmerült George kishúga, igazából ő nagy változásokon ment át. Nem cserélték le, mint Daisy-t, csak az őt alakító Brit McKillip időközben felnőtt és bár kislányként is látszott rajta, hogy nem csúnya ő, csak szándékosan csúfítottak rajta, mostanra igazán szép fiatal lánnyá érett. A karaktere is sokat lépett előre, bár még mindig az az egész világgal hadban álló tini, de már nem az a durván csodabogár akinek az elején megismertük.

Szóval rengeteg változáson ment át a Dead Like Me a sorozat befejezése óta, ezek nem mindegyike tekinthető túlzottan pozitívnek. Az eredeti humor és morbid módon vicces halálok megmaradtak és ez azért kárpótol Daisy lecseréléséért, valamint Rube kiírásáért, valamint az új főnökkel érkező némiképp talán mesterkélt konfliktusokért. Azt sajnos már soha nem tudjuk meg, hogy ha annó a csatorna nem hozza azt a teljességgel érthetetlen döntést, hogy lelövi az egyik legnézettebb szériáját, ami ráadásul arányait tekintve a kezdetektől fogva alig vesztett nézőket... szóval akkor hová fejlődött volna a Dead Like Me. Nekem a Life After Death igazán tetszett, bár igazából akadtak benne hiányosságok és nem is tekinthető sorozat lezárónak, mint annak idején a Firefly számára a Serenity. Arra mindenképp jó volt, hogy felidézze minden idők egyik legeredetibb sorozatának hangulatát, de még emellett is kicsit érthetetlen, hogy a készítőknek egész pontosan mi volt vele a céljuk. Sokkal inkább volt ez egy sorozat duplaepizódja, mint egy teljesen különálló film. Mindezek ellenére is annak aki szerette a Dead Like Me-t, ez egy kötelező darab, igazán nagyot nem hiszem hogy csalódhat benne.
Share/Bookmark

2010. március 21., vasárnap

Pandorum

3 megjegyzés
Kicsit megkésve most került a nálunk a mozikba a Pandorum, amit sokan egyfajta újkori Alien filmnek tartanak. Mondjuk egyetlen aspektusát leszámítva nagyon nem az, de attól még lehet jó film.

Lehet, de ami engem illet, rohadt távol áll tőle. Végül is nem rossz, de a jó az nem ilyen. Az alapötlet például nem rossz. Két fickó egy kihalt űrhajón ébred a hibernálásból és a legkevésbé sem emlékeznek rá, hogy hogyan kerültek oda, vagy most akkor mégis mi a fene van. Arra hamar rájönnek, hogy nekik kell átvenniük a hajó irányítását, mert aző műszakjuk következik, épp csak az előző váltás nincs sehol és a parancsnoki hídra sem képesek feljutni. Az energiaellátás erősen akadozik, szóval kénytelen kelletlen egyiküknek neki kell látni körülnézni a hajón, hogy akkor mi is történt. A felfedezés kevéssé alakul békésen, mivel mindenfelé emberevő zombik rohangálnak és az egyetlen ember akivel összefut szintén nem viselkedik sokkal kedvesebben vele. Az energiaellátás visszaállításához hősünknek a hátra maradt társának távsegítségével el kell jutnia a reaktorhoz, amihez zombihordákon keresztül vezet az út. Persze közben megtudjuk, hogy merre tart a hajó és egyéb ilyen nyalánkságok, de ezek felismerését inkább nem spoilerezem le.

Szóval a lényeg, hogy a milliónyi egymásra rakott klisé ellenére az eredeti alapötlet miatt még lehetett volna egy jó film, engem mégsem volt képes megragadni. Egyrészről hatalmas gond, hogy nagyrészt azt sem látjuk, mi történik, annyira jól érzékeltetik a hajóra telepedett korom sötétet. Tény, hogy a filmnek van egyfajta hangulata, de ezt bármely hasonló stílusú B kategóriás filmről elmondható, ettől még nem lesz jobb középszerűnél, pláne, hogy ami a fő hangulati elem akart volna lenni, az messze elmarad a nagy klasszikusoktól, de még az újabb kori trónkövetelőktől is. A kiszolgáltatottság, szűk tér, bezártság, magányos félelem az erősebb és túlerőben lévő ellenségtől... ez mind olyasmi ami például az Alien szériában lényegesen jobban átérezhető volt (egyébként egyedül ezeket az egyébként összes űrhorrorra jellemző hangulati elemeket tekintve lehet összehasonlítani a két filmet, különben ég és föld a különbség) de még a Resident Evil első részében is jobban sikerült megvalósítani. A film végi nagy csavar rettenetesen kiszámítható, gyakorlatilag kábé az ötvenedik perctől kezdve lehet sejteni, hogy valami ilyesmi lesz. Ha nincs csavar az nem baj, de ilyen ne legyen.

Ami a színészi teljesítményeket illeti, mindenki jól játszotta a rá osztott rémesen sablon karaktert, pluszt senki nem tett hozzá, bár igaz, hogy nehéz is lett volna... Dennis Quaid hiába volt a legnagyobb név és hiába az ő karaktere tűnik a legfontosabbnak, mégsem ő a főszereplő, hanem a sok filmmel a háta mögött álló, ám még mindig teljesen ismeretlen Ben Foster (akinek legjobb tudomásom szerint semmi köze a United potyakirály cserekapusához). A film harmadik főszereplője az élete első amerikai filmjében szereplő Antje Traue aki egy amolyan tipikus vadcsajt alakít, amit egy nagyobb költségvetésű filmben valószínű Michelle Rodriguez-re bíztak volna.

Igazából képtelen vagyok megérteni a film körül kialakult hype-ot. Ez egy egyszerű B film amiből a hasonló stílusú sci-fik aranykorában a 80-as évek végén, 90-es évek elején kismilliót forgattak, amelyek színvonalukat tekintve sem voltak gyengébbek. Kíváncsi leszek, hogy vajon valóban bővítik-e trilógiává a Pandorum-ot, mert gyakorlatilag ez a rész teljes lezárást kapott, egyetlen kérdést sem hagytak nyitva és bár lehetne folytatni, az már alapvetően más stílusban kéne készüljön. Én tiszta szívemből mindenkit lebeszélnék róla, de túlságosan sokaknak tetszett ahhoz, hogy az én végletekig negatív véleményemet megcáfolhatatlannak tartsam...
Share/Bookmark

2010. március 18., csütörtök

Ki nevet a végén (Funny People)

1 megjegyzés
A Ki nevet a végén tipikusan az a film amelynél minden egyben volt egy igazán szórakoztató dramedy-hez aztán valahogy mégsem sikerült a dolog. Persze ha csak ennyit írnék, az miféle filmkritika lenne?



Az alapsztori dióhéjban annyi lenne, hogy van egy kevéssé sikeres srác aki stand up humorista szeretne lenni, de annyira nem megy neki, hogy még a barátait is csak komoly könyörgéssel tudja rávenni, hogy megjelenjenek az előadásán. Aztán van a legendás humorista megannyi sikerfilmmel a háta mögött, aki kiégett és épp meghalni készül, mivel a leukémia egy igen ritka fajtájában szenved. Egyedül él, mert nagyjából mindenkit elidegenített maga mellől. A kettejük sorsa egy stand up előadáson fonódik össze ahol a feltörekvő ifjonc produkciója megtetszik a nagymenőnek és maga mellé veszi szövegíró/titkárnak. Ebből persze barátság lesz, ami akkor is fennmarad, mikor egyikük vagy másikuk seggfej módjára viselkedik. Közben persze az ifjú srác is egész jó stand up-ossá válik. Aztán vannak mellékszereplők is a filmben: a feltörekvő srác lakótársai/barátai, barátnő jelöltje, a kiégett sztár exnője, annak férje és a gyerekeik.

A film sajátossága próbál lenni, hogy betekintést nyer a stand up comedy világába és mellette kis Entourage-os beütéssel a filmesek életébe is rengeteg sztár cameojával. Így láthatjuk itt a saját magát játszó Eminem-et, Sarah Silverman-t, Ray Romano-t, Andy Dick-et és még sorolhatnám.

A sztori kicsit sablonos, egye fene, de attól még lehetne jó a film. A gond nem itt van, hanem ott, hogy amíg a drámai vonal egészen jól ki van dolgozva, addig a humor elhanyagolható mértékben működik a filmben. Egyszerűen néhány tényleg jól eltalált poént leszámítva minden vicc, vagy viccesnek szánt dolog erőltetett és/vagy undorító, de nevetni azt nem igazán lehet rajta. A másik problémát a film hossza adja, ugyanis Apatow-nak 150 percesre sikerült nyújtania azt a témát ami max 100 percre lett volna elég. Külön zavaró, hogy a 80-90. perc tájékán mikor már kezd az amúgy sem erős film még jobban leülni, úgy tűnik, hogy mindjárt vége, de ehelyett egy addig éppen csak érintett szál kibontásának még csak akkor kezdenek neki... Tényleg nem akarom ezt jobban kifejteni, hisz csak elspoilerezném vele a filmet, nem mintha ez az a fajta film lenne amit a fordulatokért lehet (lehet?) szeretni.

Tulajdonképp a legnagyobb gond az első perctől kezdve a méla unalom. A történet folyása sem valami pörgős, de a karakterek még azt is képesek űberelni unalom tekintetében. Hogy a színészek unták-e ennyire a dolgot, vagy eleve így lett megírva a forgatókönyv azt nem tudom, de attól még tény, mindenki olyan, mintha kurvára lenne jobb dolga is mint ebben a filmben szerepelni. Persze amennyiben így van, igazat adok nekik... A karakterek végtelenül unalmasak, nem hogy különleges nincs bennük semmi, de még csak nem is szórakoztatóak, így az emberben meg sincs a vágy, hogy szimpatizáljon bármelyikükkel is.

A rendező-író Judd Apatow keze alól kikerült már jó néhány szórakoztató film (pl.: 40 éves szűz, Superbad, Felkoppintva) amelyeknek nem mindegyike volt frenetikus, de egy megnézésre jók voltak. Hasonló statisztikával rendelkeznek a főszereplők: Adam Sandler (tőle nem írok filmeket, kétlem van olyan aki nem ismerné) és Seth Rogen (Superbad, Ananász expressz, Fanboys) is. De feltűnik itt még pl Jonah Hill is a Superbad folyton kanos kövérfiúja, ő játsza Seth Rogan egyik barátját. Amit végkép nem értettem meg, hogy az örökös keményfiú Eric Bana mit keresett itt. Mármint tudom, van neki humoros oldala is, de itt még csak nem is azt mutatták be.

Szóval a Funny people nem több mint egy tanmese arról, hogy ha nem jól bánunk a minket körülvevő emberekkel, akkor egyedül maradunk az életben és lehet már későn kezdünk bánkódni az elszalasztott lehetőségeken. A mondandó szép, de nem lett volna muszáj ezt ilyen unalmas köntösbe öltöztetni, mert így a néző aki egy keserédes komédiára számított egy óra után már csak a keserűséget érez, komédiát csak akkor ha a film után megnéz egy Showder klubot.
Share/Bookmark

2010. február 6., szombat

V

5 megjegyzés
Most hogy a remake-ek korszakát éljük a nagyemberek elővették a fiókból egy 1984-es sorozat ötletét, leporolták és a mai sorozatsztárok felhasználásával új szériát indítottak belőle. Na és hogy hogy sikerült? Ha engem kérdeztek nagyon jól. Ha a csatorna fejeseit, akkor rosszul.

Az alapötlet kicsit Függetlenség napja szerű csak annyi a különbség, hogy itt a Földhöz közeledő űrhajók nem lődözni jönnek, hanem látszólag barátkozni. Persze ez már az egyszeri nézőnek is gyanús az első pillanattól kezdve. Mindenesetre a "V"-k azt mondják, hogy új otthont szeretnének találni a Földön és ezért cserébe átadják nekünk embereknek a technológiájuk egy részét. Az érkezésüknek persze többségében nem örülnek az emberek, de a világ vezetői tárgyalásokba kezdenek velük. Aki viszont örül a "V"-knek, az annyira fanatikus, hogy még akkor sem gyanakodna, ha teszem azt felrobbantanák az USA keleti partját... A történet középpontjába egy FBI ügynöknő kerül aki az ilyen sorozatokhoz hasonlóan teljesen véletlenül keveredik az ügybe: egy nyomozás során ő és a társa egy terrorszervezet után nyomoz, amiről kiderül, hogy az valójában egy V ellenes csoport és nem is annyira biztos, hogy nem nekik van igazuk... Hasonló szerencsés módon keveredik az ügybe a másik főszereplő: egy pap, akit egy haldokló szavai vezényelnek a dolgok közepébe, ahonnan kikerülni már nem tud...

Lehet ez így leírva elég homályos, de akadnak már az első részben is meglepő dolgok, amiket nem akarok előre lelőni azoknak, akik még nem látták. Az első pár rész eddig kellő izgalmat tudott szállítani és képes volt fenntartani az ember érdeklődését az első pillanattól az utolsóig. Azt persze nem szabad elvitatni, hogy a néhány meghökkentő húzás mellett azért eddig a sorozat a már ismert panelekből építkezik. Ilyetén formán nem maradhatott ki az FBI ügynöknő lázadó fia, akinek a szájába az ember már két perccel a megismerése után szívesen belelépne egy vasalt orrú bakanccsal és a helyzet onnantól már csak rosszabb lesz... Akad itt karakter, aki a múltjától akarja megóvni a jelenlegi szerelmét azzal, hogy elhagyja, de képtelen elhatározásra jutni. Van enyhén kattant összeesküvés hívő, de az érkező idegenek hideg vezetője is ide tartozik. Persze az ismert elemeknek van egy előnyük is: máshol már beváltak és nyertes csapaton nem szabad változni. Nem kétséges itt is működik.

Ami a szereplőválasztást illeti, igazi kis sorozat-sztárparádét hoztak össze a készítők: ott van mindjárt a főszereplő, a Vészhelyzetből, Lost-ból és még megannyi más sorozatból ismerős Elizabeth Mitchell, de mondhatnám még a Taken-ben és 4400-ban megismert Joel Gretsch-et, Morena Baccarin-t a Firefly-ból (megjegyzem, itt már közel sem olyan gyönyörű mint ott volt...) Allan Tudyk-ot szintén onnan, illetve őt még a Dollhouse-ból is, Laura Vandervoort-ot a Smallville-ből, vagy Morris Chesnut-ot akitől így hirtelen nem jut eszembe semmi sem, de szintén igen ismert arc. Nekem ugyan nem ismerős, de Scott Wolf sem ma kezdete a szakmát, ő az Everwood megannyi részében szerepelt, valamint a Kerge városban. Persze akadnak itt ismeretlen arcok is, de gyakorlatilag a főszereplő gárda 90 százalékát le is tudtuk a fenti felsorolással.

Ekkora erőfeszítések után természetesen a stúdió sikereket vár el, de az hogy az eddig leadott négy rész alatt már három különböző ember irányította a sorozat munkálatait, azt jelenti, hogy nincsenek igazán megelégedve az eredményekkel. Szerintem igazán nincs rá okuk, de ennek ellenére sem jósolok túl hosszú életkort a sorozatnak. Épp ezért mondom, hogy én ajánlom minden sci-fi szeretőnek, de a rosszkor érkező cancel-ekre igazán érzékenyek talán mégis jobban tennék, ha várnának vele úgy a második évad végéig, hogy belevágjanak. Ahogy a dolog áll, lehet hogy olyan már nem is lesz. Pedig a koncepció és az eddigi történetvezetés alapján megérdemelné...
Share/Bookmark

2010. január 29., péntek

Dragon Age: Origins

0 megjegyzés
Az elmúlt hetekben igen keveset foglalkoztam a bloggal. Ennek igazából egyetlen oka van: az, hogy amikor a gépnél ülök, akkor az időm 99%-át a Dragon Age: Vérvonalak című játék előtt töltöm. Ritka az a játék, ami ilyen jellegű függőséget képes okozni, de ennek sikerült.

dragon-age-origins

Hogy miről is van szó? A Dragon Age, egy szerepjáték, mégpedig a jobb fajtából való. Az elmúlt évben a videójátékokkal kapcsolatos szavazásokon gyakorlatilag fej-fej mellett hozta el a díjakat a Call of Duty: Modern Warfare 2-vel, és ez bizony nem is véletlen. Az alapsztori és a játék teljes világa hihetetlen részletesen lett kidolgozva, nagyon látszik, hogy erre nem pár hónapot áldoztak csak... A történet amúgy tipikus fantasy, de nem az a fajta ami egy Uwe Boll agyából pattanna ki. Igazán újat nem hoz, de az ismert elemeket nagyszerűen ötvözi és már önmagában ez is képes órákra a képernyő elé ragasztani az embert. A játék egy középkor szerű fantáziavilágban játszódik, ahol vannak még varázslók, sárkányok, elfek, törpék, griffek (illetve ők már nem, mert a játék jelenére kihaltak) és egy csomó olyan lény is akivel az ember nem csak egy kihalt sikátorban nem akarna találkozni. Több évszázadonként egy vezérdémonnak sikerül feljönnie az alvilágból és a mélység teremtményeinek az "éjfattyaknak" az élére állva a világ elpusztítására tör, ezt a köznyelv "Veszedelemnek" hívja. Van egy lovagrend, a "Szürke kamarások" amely elsődleges feladata, hogy ezt megakadályozza. Mivel a történet kezdetekor már nagyon sok évszázad telt el az utolsó Veszedelem óta, a Szürke kamarások lassan megfogyatkoznak és a köznép úgy tartja, már csak a múltjukból élnek. Azonban közeleg az új Veszedelem és a Szürke kamarások embereket toboroznak a harchoz. Mi itt csatlakozunk bele a játékba, hogy milyen faj sarjaként, azt mi dönthetjük el. Lehetünk elfek, törpék, és természetesen emberek, de azokon belül is több háttérsztorival vághatunk neki a játéknak. Besoroznak minket a Szürke kamarások közé és rögtön a dolgok sűrűjében találjuk magunkat. A király serege elpusztul egy magas rangú hadúr hataloméhes árulása miatt, de a dolgot mégis ránk, azaz a Szürke kamarásokra kenik. Innentől kezdve az a feladatunk, hogy a kicsiny csapatunk élén végigkalandozzuk Ferelden országát, sereget toborozzunk az éjfattyak és az áruló hadúr ellen, valamint bizonyítsuk saját ártatlanságunkat. Nem kis feladat tekintetbe véve, hogy a Szürke kamarásokkal kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötő elfek, mágusok, törpék és az egyetlen szóba jöhető emberi nemes úr éppen hatalmas kulimászban van, amiből ki kell húznunk őket ahhoz, hogy segítségünkre lehessenek. A történet nagy vonalakban ennyi, de rengeteg mellék küldetés is van, amik teljesítése nem kötelező, ellenben nagyon hasznos a karakterünk, illetve a csapatunk tagjainak fejlesztése és pénzszerzési szempontból. Akad például olyan küldetés, aminek teljesítésével új útitársra tehetünk szert. Új útitársak egyébként döntéseinktől függően is csatlakozhatnak hozzánk. Az egyetlen problémánk csak az lehet, hogy akárhány társat szedünk is össze, egyszerre csak hármat vihetünk magunkkal. Én szinte teljesen kezdő vagyok RPG szempontból, így igen nehezen boldogultam eleinte, de hamar bele lehet tanulni a négy ember irányításába.

Nagy szerep jut a játék során a hozott döntéseinknek. Nem csak hasznos társak esetleg muníció, pénz vagy ehhez hasonló szerzése függhet a helyes út választásától, de akaratunkon kívül akár egy kényes szituációban a rossz mellé is állhatunk, ha nem megfontoltan döntünk. Ezek nagy része persze nem olyasmi, ami józan paraszti ésszel megoldhatatlan lenne, de mégis tetszetős az, hogy mi alakíthatjuk a történet folyását és nem csupán a szereplők pályákon való végigrugdosása a feladatunk és akad azért olyan döntés is, ami valamely karakter halálát eredményezheti és nem olyan egyszerű megítélni, hogy végülis az-e a rossz... A rengeteg lehetőségnek köszönhetően, ha a fő vonalakat figyelmen kívül is hagyjuk, rengeteg olyan apróbb történetszál van, amit kibogozhatunk, ilyenek a csapatunk tagjainak háttértörténetei például. Ha már a csapat tagjairól beszélünk, bizony itt az sem mindegy ám, hogy milyen viszonyt alakítunk ki velük. Ki ügyességgel magunkba bolondíthatjuk őket, de adott esetben ha szemetek vagyunk velük, még akár az életünkre is törhetnek. Ezek megint csak olyan finomságok, amik rengeteget tesznek hozzá a játék összképéhez.
Share/Bookmark

2010. január 14., csütörtök

Pókember reboot

12 megjegyzés
Törzsgyökeres Pókember rajongóként olyan jó hírt olvastam a minap, hogy órákig madarat lehetett velem fogatni. A Pókember 4 project éléről távozott az Evil dead trilógia óta csak hányadékot gyártó Sam Raimi, aki a legszuperebb szuperhősből lúzer óvodást csinált. Ami még jobb hír, hogy vele együtt búcsút inthetünk a kacsaszájú antiszínész Tobey McGuire-nek is, tehát lehet, hogy a következő Pókember nyomokban már emlékeztetni is fog a képregény eredetire. Ideje volt már. Nem tudom mit várhatunk, de nagyon remélem, hogy a milliószor elcsépelt tinifilmes vonulatot végképp magunk mögött tudhatjuk majd. Nekem színész ötletem most így hirtelen nem lenne Peter Parker szerepére, de az is tökéletesen megfelelő, ha egy feltörekvő fiatal színészt választanak, feltéve ha az a barátnője elvesztése felett érzett fájdalmát képes lesz széles vigyor nélkül a pofáján játszani...
Share/Bookmark

2010. január 13., szerda

CSI: Az interaktív kiállítás

1 megjegyzés
Már egy jó ideje terveztük a párommal, hogy megnézzük a Millenáris CSI kiállítását, amire végre a tegnapi nap folyamán alkalmunk is nyílt.

Hogy őszinte legyek, nem mondhatnám, hogy a legnagyobb CSI fanatikusok közé tartozom, de azért kedvelem a sorozatot és a bűnüldözéssel kapcsolatos dolgokt mindig érdekesnek találtam, így egy percig sem ellenkeztem, mikor a párom kitalálta, hogy meg kéne nézni a kiállítást.

Először is szögezzük le, ez a kiállítás nem a sorozatról szól, az csak keretet ad az igazi témának, ami a bűnüldözésben alkalmazott technikákról szól. A megvalósítás szinte nem is lehetne ennél eredetibb: a kiállítás egész területén kihelyezett monitorokon az első CSI szereplői kalauzolnak minket végig a saját szakterületükön, miközben mi magunk nyomozunk a három lehetséges ügy valamelyikén. Van ott helyszín, áldozat és minden felszerelés, ami a nyomozáshoz kellhet. Persze azért nem kell Poirot szürkeállományával rendelkeznünk ahhoz, hogy felderítsük az eseteket, én inkább a technikákra való figyelést emelném ki mindenkinek, különben nem lesz idő végigcsinálni mind a három ügyet, márpedig az sok érdekes dologról való lemaradással jár. Tényleg minden részletre kiterjedő ismereteket kapunk, hisz betekintést nyerünk a DNS vizsgált, ballisztika, arcrekonstrukció, drogvizsgálat és minden ezekhez hasonló illetve kapcsolódó technika világába. Persze csak a dolgok felszínét kapargatjuk meg, de még így is igazán érdekes és tapasztalat a kiállítás.

Nem is igazán tudnék negatívumot kiemelni, talán csak azt, hogy az ügyek lehettek volna nehezebben megoldhatóak, de mint említettem, itt a technika megismerése volt a cél, szóval csak szőrözés lenne. Én mindenkínek ajánlom a kiállítást akit érdekel a bűnüldözés világa, még akkor is, ha esetleg amúgy a CSI franchise összes tagját a pokolba kívánja.
Share/Bookmark

2010. január 6., szerda

A csúf igazság

3 megjegyzés
Kethrine (Izzie a Grace klinikából) Heigl és Gerard (Leonidas király a 300-ból) Butler összeállt egy könnyed, de azért nem teljesen szokványos romantikus komédiára. És az eredmény? Az bizony egy olyan film, amit minden csajnak látnia kell, és bizony a pasik is jól szórakoznak ahelyett, hogy a romantikus gejtől hányingert kapnának.

a_csuf_igazsagAbby (Heigl) egy helyi TV csatorna közepesen sikeres hírműsorának producere. A munkájának él és őszintén szólva a pasiszerzéshez kábé annyit ért, mint Kiszel Tünde a magfizikához, talán épp ezért él egyedül a cicájával. Egy rettenetesen szar napja után véletlenül meglátja Mike (Butler) műsorát a TV-ben, ami épp az ő problémájára jelenthetne megoldást. Ennek ellenére nem igazán nyeri el a tetszését a dolog, hisz Mike tömör véleménye annyi, hogy a férfiak szívének meghódításához a legrövidebb út a köldökig kivágott dekoltázs és fenékig felvágott szoknya ráadásul ezt nem a legszalonképesebb formában adja a nagyközönség tudtára. Ezek után még sokkolóbb a lánynak, mikor másnap a főnöke bejelenti, hogy a hírműsort Mike ismerkedési tanácsadós blokkjával fogják feldobni. A viszonyuk ezek után a kendőzetlenül őszinte Mike-kal cseppet sem felhőtlen, egészen addig, amíg a férfi ajánlatot nem tesz neki: segít neki meghódítani a frissen megismert szomszédot, ha cserébe Abby nem próbálja kifúrni a műsorból. Bár a lány minden porcikájával ellenkezik betartani a férfi tanácsait, azok igen hatásosnak bizonyulnak...

A csúf igazság legfőbb erénye nem a meglepetés, hiszen igen kiszámítható, hogy mi lesz a végkifejlet, de nem is ez a fontos, hisz az odatartó út rengeteg sírvaröhögős poénnal van kikövezve. Már eleve is Mike karaktere ontja magából a poénokat (mondjuk azokon lehet lesznek csajok, akik nem annyira röhögnek...) de Abby néha kissé mániás depressziós viselkedése sem kevés vicc forrása. A bugyis jelenet meg... szóval nekem senki ne mondja, hogy Katherine Heigl nem jó színésznő.

A csúf igazság minden kétséget kizáróan a tavalyi év egyik legjobb vígjátéka, olyan mintha az ember másfél óra tömény sitcom-ot nézne. Bár sok újat nem mutat, mégis képes maradandó szórakozást nyújtani mindkét nem számára, márpedig ezt igen kevés romantikus komédia mondhatja el magáról.
Share/Bookmark

2010. január 4., hétfő

Becstelen Brigantyk

6 megjegyzés
Hatalmas elvárásokkal telve dumáltam rá a páromat, hogy nézzük meg ezt a filmet. Ő már Tarantino nevének említésénél kibukott egy kicsit én csak később csatlakoztam az ő negatív véleményéhez. Hogy miért? Több oka van annak. Egyrészről elismerem, hogy a Brigantyk a maga módján rengeteg zseniális húzást tartalmaz. Kétségtelen, hogy jobbnál jobb alakításokkal találkozhatunk és a színészek lubickolnak a tarantino-s karaktereikben. De van egy óriási hiba: a sok feszültségfokozós jelenet mellett a történet tényleges vezetése teljesen elsikkad és a nagy csavar, vagy a fantasztikus finálé is elmaarad.

brigantyk_poszter_uj

Nem mondom, hogy rossz ez a film, de háborús mozinak nem nevezném. Gyakorlatilag szinte akármikor, akármilyen helyzetben játszódhatna, a háború inkább csak a hátteret adja meg. Talán éppen ezért is harc tulajdonképp egyáltalán nincs a filmben. Igen, a háború borzalmaiból kapunk ízelítőt, de ennyi szadizmus eddig minden Tarantino filmben volt, szóval ezt sem emelném ki. A sztori amúgy annyi lenne, hogy a második világháború elején egy francia zsidó lány családját egy náci tiszt kiirtatja. A lány évekkel később új néven egy mozit üzemeltet Párizsban. Beleszeret egy náci kiskatona, aki épp a Harmadik Birodalom hőse, film is készült róla, amit a zsidó lány (persze a fiú nem tudja, hogy a csaj zsidó) meghódításának céljából szeretne annak mozijában bemutattatni. A bemutatón ott lesz a náci vezetés krémje, így a lány elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon családja haláláért. Mellékszálként (és ezt tessék komolyan venni, mert bizony a film címszereplői, a Brigantyk nevű nácivadász banda valójában csak háttéralakként van jelen a filmben) ott van a Brad Pitt vezette zsidó katonákból álló különítmény, akik különös kegyetlenséggel öldösik a németeket válogatás nélkül. Amint tudomásukra jut a filmbemutató ők is tervbe veszik a náci vezetés kiírtását. És ennyi a sztori. Kész. Sehol egy csavar, akció, vagy bármi, ami igazán érdekessé tehetné azt a közel két és fél órát. Ez persze apró túlzás, de nagyjából ez a helyzet. A történet kábé egy másfélórás filmre lenne elég, de Tarantino a hosszú, elnyújtott és persze be kell ismernem néhol zseniális jelenetekkel túlhúzta ezt két és fél órára. Valahogy az volt az érzésem végig, hogy Tarantino szinte minden hosszabb jelenettel olyan maradandót akar alakítani, amit Michael Mann a Szemtől szemben szenzációs De Niro - Pacino párbeszédjével. A baj az, hogy igazából tényleges történetet nem tett mögé, ráadásul a harmadik hasonló jelenetnél már nem üt akkorát az egész.

Igaz ami igaz, a színészek valószínűleg az összes Oscar kategória jelöltjei között ott lesznek, mert szenzációsat alakítottak, a baj csak az, hogy tették ezt egy végtelenül unalmas, már-már művészfilmes tempójú alkotásban. Persze tudom, szinte egyedül vagyok a véleményemmel, de nekem a Brigantyk az év csalódása volt. Én háborús filmet vártam Tarantino stílusában, ez pedig szinte nem is állhatna távolabb attól...
Share/Bookmark

2010. január 1., péntek

Ez volt 2009

4 megjegyzés
Az elmúlt év sok szempontból hozott változásokat az életemben. Ott van pl a munka ahol először informatikusból munkanélküli, majd munkanélküliből katona lettem. Ami igazán vicces a dologban, hogy ez folyamatos színvonalbeli emelkedést jelent... Lehet egyszer majd írok az előző munkámról is, maradjunk annyiban, hogy nem volt még olyan melóhelyem ahonnan szívesebben jöttem el.

Az eddigi punnyadásból tavaly kezdtem el kirángatni magam és kezdtem el újra sportolni. Hogy milyen sikereim lesznek e-téren még nem tudom, mert a kiképzés óta egyetlen edzésen sem tudtam megjelenni, szóval ez még a jövő zenéje, de mindenképp pozitív pont.

A tavalyi év végén kisebb pénzösszeghez jutottam, ami arra épp elég lesz, hogy rendezzem a korábban összeszedett tartozásaim egy részét, megjavíttassam a kocsim, (vannak gondjai most szép számmal) és ebből sikerült modernizálni is egy kicsit a  számítógépet, amin így mostanra már a legaktuálisabb játékok is szép grafikával futnak.

Akadtak negatív dolgok is, ott van mindjárt a már említett albérlős esetünk, amely akkora kárt jelent, hogy a kisebb pénzösszeg amihez jutottam rögtön rámehetne a helyrehozatalára, ha egyben akarnánk kifizetni a dolgot. De az sem pozitív, igaz, hogy ez nem konkrétan a tavalyi évhez kötődik, hogy a törzsgyökeres csepeli családunk teljesen szétszóródott az országban, így pl a nagyanyámat és édesanyámat tavaly összesen ha hatszor-hétszer láttam. Bizony a pénz nagy úr, és ami azt illeti a hat hónapi munkanélküliség elég rendesen lenullázott minket anyagilag, egy fizetésből elég nehéz megélni...

Szóval ez volt 2009 magánéleti szempontból. Az év eleje nagyon szar volt, bár sajnos ez csak az elmúlt hosszú évek tendenciájának folytatása volt, de a végére, legfőképp az utolsó másfél-két hónapra nagyon sokat javult a helyzet, remélem most már ez lesz a jellemző.

Volt 2009-ben azonban sok más dolog is, néztem sorozatokat, filmeket, játszottam videójátékokkal és azok mellett sem szeretnék elmenni szó nélkül.

Sorozat


Ez nehéz kategória. A kedvenc 2009-ben megismert sorozatom az egyértelműen a The Big Bang Theory, de az már évek óta fut. Ha a 2009-ben induló sorozatokat vesszük, akkor a győztes a Dollhouse. Eliza Dushku szériája gyengébb kezdés után eszméletlenül beindult, a második évad pedig már egyszerűen zseniális. Hatalmas tökönrúgás jár az összes amcsi baromnak aki miatt ez a széria is épp akkor kap cancel-t mikor igazán nagy durranás lett belőle.

Filmek


Sok filmet láttam idén, akadtak jobbak és rosszabbak is. A győztes nálam egyértelműen az Avatar. Pár nappal az év vége előtt olyan zseniális alkotást ismertem meg benne, hogy nem tudtam nem neki adni a trófeát, de számomra a Terminátor 4 sem sokkal marad el mögötte. Azonban ki kell osztanom az év csalódása díjat is, ami három nappal ezelőttig a Watchman-nek járt volna, de aztán megnéztem a Becstelen Brigantyk-at... Majd fogok róla bejegyzést is írni alkalomadtán, előre legyen elég annyi, hogy én sokkal többet vártam tőle. Vannak benne tarantino-s karakterek, tarantino-s jelenetek és maga a film is tarantino-s épp csak súlytalannak tűnik az egész. Elnyújtott, hosszú és igen unalmas, én sokkal többet vártam tőle a hatalmas felhajtás után...

Sport


Voltak izgalmas meccsek és versenyek az idén. Említhetném a 2009-es év csúcspontját, az U20-as foci válogatottunk VB bronzérmét, vagy a két drámai mérkőzést is hozó NBA döntőt, de a legjobb meccset a Premier League egyik városi rangadója, a menchester-i derby hozta a United és a City között. De nem szabad megfeledkeznünk az úszó VB-ről, amin hosszú évek óta a legjobb teljesítményt hozta a magyar csapat, ami aranyakban és egyéb érmekben nyilvánult meg.

Videójáték


Ez talán a legnehezebb kategória. Sok játékkal játszottam az idén, de kifejezetten idei termés csak a PES2010, az NBA 2k10 (ezt összesen fél órányit próbáltam ki eddig) illetve a Call of Duty: Modern Warfare 2 és a H.A.W.X. Mivel a játszott idő alapján mind nagyot tetszik és igazán össze sem lehet őket hasonlítani, nem hirdetnék győztest ebben a kategóriában. Húz annyira a Tomb Raider felé a szívem, hogy ha idei induló lenne a Tomb Raider Underworld, őt hoznám ki nyertesnek, de sajnos ehhez két hónappal később kellett volna megjelennie.

Az év felfedezettje


A női felfedezett számomra Selena Gomez, a Wizards of Waverly Place főszereplője. Oké, gyerekes sorozat és oké, a színésznő is gyerek még (bár mondjuk egy átlag 17éves kiherélne, ha legyerekezném) de aranyos és a sorozat is jópofa. A férfi felfedezett az idei két kedvenc filmem alapján nem is igazán lehetne más, mint Sam Worthington. Meglátjuk mit hoz számára a jövő, de jó eséllyel személyében a legújabb akciósztárt köszönthetjük.

Zene


Megannyi jó zeneszám íródott idén, de igazán csak egy ami képes volt beleégetni magát huzamosabban az agyamba és ez a Boy Does Nothing Alesha Dixon-tól.

Az év botránya


Mindent egybevetve (illetve nem mindent, mert a politikát kihagyom a szórásból) szerintem ezt a kategóriát egyértelműen a Forma-1 nyeri. Hogy egy sportbajnokság ennyire ne a sportról szóljon, az siralmas... vagy röhejes. Attól függ honnan vesszük.

Azt hiszem számomra ennyi volt 2009, meglátjuk az új év mit hoz majd...
Share/Bookmark

2009. december 23., szerda

Avatar

15 megjegyzés
Adva van egy első látásra közepesnek tűnő sztori, adva van egy relatíve ismeretlen színész főszereplőnek és adva van mellé egy rakás pénz... ez még ugye nem tűnik feltétlenül egy jó filmreceptnek, de ha hozzávesszük, hogy a rendező a Mídász királyhoz hasonlatosan érintésével bármit arannyá változtató James Cameron, akkor az ember már elgondolkodik és magasra teszi a lécet. Talán túlzottan is magasra, amit lehetetlen megugrani. Nos... lehetetlen? Kezdem azt hinni, hogy James Cameron számára ez a szó nem létezik, hisz nem csak hogy megugrotta a lécet, de olyan magasan, mintha katapultból lőtték volna ki. Ki merem jelenteni, hogy az Avatar talán az elmúlt tíz év legjobb filmje. Én hosszú évek óta mondogatom, hogy a mai világban már képtelenség olyan filmet gyártani, ami után az ember azt érzi, amit az elmúlt évtizedben a Jurassic Park, a Függetlenség napja, vagy a Mátrix megtekintését követően. Azok monumentális nagyszerű és a maguk nemében újító alkotások voltak, de azt követően olyan dömping jött a hasonlókból, hogy egy újabb és újabb már képtelen felidézni azt az érzést. De ez már csak a múlt, az Avatar visszaröpít minket azokba az időkbe, mikor még nem évi tíz kétszázmilliós költségvetésű film készült...

avatar film

A sztori nagyjából annyi, hogy 2154-ben, a naprendszer egy távoli zugában egy Pandora nevű bolygón egy gazdag társaság egy ritka ásványt bányászik, ami kizárólag két nehézségbe ütközik: az egyik a gyönyörű planéta rettenetesen veszélyes élővilága, a másik pedig a Na'vi nevű őslakos humanoid faj, akik voltak olyan tirpák bunkók, hogy már évszázadok óta a bolygó legnagyobb ásványlelőhelye fölött laknak, költözni meg nem kívánnak. Ebbe a helyzetbe csöppen be az egykori tengerészgyalogos Jake Sully, aki kizárólag ikertestvére halálának "köszönheti" hogy a bolygóra vitték. A feladata az, hogy agyi hullámaival vezessen egy félig ember, félig na'vi génekkel rendelkező lényt, javítsa a kapcsolatokat az őslakos fajjal és segítsen a bolygó tanulmányozásában. Ezekhez a cégnek csak érintőlegesen van köze, a kutatás vezetője egy nagynevű tudósnő. Mivel Jake katona volt a bénulása előtt és mivel a bolygó veszélyei miatt jelen lévő  zsoldosok vezetője katona, nagyon hamar azon kapja magát, hogy kutatás helyett a Na'vik közötti kémkedés válik az első számú feladatává, csakhogy ahogy egyre jobban megismeri ezt a csodálatos bolygót és a Na'vi népet, már nem annyira érzi a dolgot helyesnek...

Spoilermentesen nagyjából ennyi a sztori. Mondom tulajdonképp nem túl bonyolult és meglepetésekkel sincs teli, de erre az ember inkább csak a film megtekintése után jön rá, mert azalatt a közel három óra alatt annyira berántja a a vásznon megjelenő világ hangulata, hogy az egyik ámulatból a másikba esik. A látvány egész egyszerűen elképesztő, tényleg nem igazán lehet rá szavakat találni. Bocsásson meg mindenki, hogy ilyen durván fogalmazok, de ritka nagy hülyének kell lenni, hogy valaki ezt a filmet moziban kamerával felvett videón nézze meg. A film persze van olyan jó, hogy így is élvezni lehessen, de olyan látványorgiát von el magától aki megteszi, hogy örök életére sajnálni fogja. Különösen csodás ez a látványvilág 3D-ben. Az egész bolygó, még a legapróbb falevél is él, lélegzik, tényleg csodálatos az egész. És ha ez még nem lenne elég, olyan varázslatos, mégis természetesnek ható dolgokat kreáltak a CGI részlegnél, hogy az ember csak ámul. Elég csak a lebegő sziklákat említeni, amikről vízesés ömlik az óceánba, vagy a fát, ami vagy háromszáz méter átérőjű... Alig várom, hogy kipróbálhassam a filmből készült játékot, mert ha csak fele ilyen gyönyörű lett, máris megéri kipróbálni.

A filmhez összegyűjtött színészek tökéletesen helyt állnak. A két főszereplőről 2009 előtt valószínűleg kis túlzással a szomszédjuk sem tudta, hogy kicsoda, idén viszont két igazi abszolút "A" kategóriás mozival mind Sam Worthington (T4) mind Zoe Saldana (Star Trek) a legnagyobb hollywood-i sztárok közé katapultálta magát. Nem is érdemtelenül. Kettejük közül mondjuk utóbbinak nem adatik meg, hogy emberi valójában is lássuk a filmvásznon, de az semmit nem von le a színészi teljesítményéből. A többieket illetően: ott van ugyebár Sigourney Weaver, Michelle Rodriguez (mi más lenne, mint a már megszokott kemény csaj?), vagy Giovanni Ribisi, akik azért letettek már valamit az asztalra. Ami engem illett, az utóbbit kicsit rossz választásnak érzem, hisz általában béna lúzereket, meg hülyegyerekeket alakít és legyünk őszinték, neki az áll jól. Itt nem igazán éreztem hitelesnek (nem a színészi játéka miatt) a multimilliárdos vállalat helyi kiskirályának szerepében. Aki még ismerősebb lehet a filmvásznon az Stephen Lang (a Szökevény sorozatból) aki kiválóan alakítja a betonagyú katonát, és nagyon jól lehet utálni ezért, valamint CCH Ponder, akit emberi formában Zoe Saldana-hoz hasonlóan nem láthatunk.

Az Avatar vitathatatlanul az elmúlt évek egyik legjobb filmje. Ilyen újítást évek óta nem láttunk és szerintem talán még jó sokáig nem is fogunk. Egyértelműen a tökéletes közelében jár, közelebb, mint mostanában bármely más film. A nagy kérdés csak az, hogy James Cameron tervezi-e folytatni. Ez egy kész univerzum és az ilyesmit nem szokták kiaknázatlanul hagyni. A potenciál meglenne egy fantasztikus második részhez, akár még egy sokadikhoz is, de kérdés, hogy vajon sikerülne megismételni azt, ami most számomra örökre megismételhetetlennek tűnik...
Share/Bookmark

2009. december 16., szerda

PES 2010 - A király megújul

1 megjegyzés
Akadt idő mikor focijátékok százai versengtek a konzolos és PC-s gamerek kegyeiért, de igazán egyik sem volt versenyképes a 94-ben induló EA Sports termék FIFA szériával. Akadtak sikeresebbek és kevésbé sikeresek is, és olyanok is amikről eleinte nem is látszott, hogy mekkora potenciál van bennük. Ez utóbbi kategóriába tartozott az International Superstar Soccer (másnéven Winning Eleven) is. A japán KONAMI kiadványát Európában eleinte kevesen vették komolyan, hisz mit is tudhatnak a japánok a fociról. És ha ez még nem lenne elég a játék grafikája is kimondottan ocsmány volt, na meg sem a csapatok, sem a játékosok nevei nem valósak voltak olyankor, mikor a FIFA szériában a sztárok arca hasonlított is az eredetihez. Ellenben akadt egy dolog, amiben a japánok már az első perctől verték az akkori királyt: a játékélmény! Jöttek a folytatások és a széria fejlődött szépen, bár még mindig elég csúnyácska volt és továbbra is Romaldo, Zadine, meg Shareer rohangált a pályán. További nagy hátránya volt az ISS-nek, hogy csak PlayStation-re adták ki, számítógépen még híre hamva sem volt, márpedig akkoriban a számítógépes játékpiac talán fejlettebb is volt a konzolosnál. A jelenleg futó PES széria utolsó előfutárának az ISS Pro Evolution két része tekinthető, a következő generációs konzolra szánt játékok alapjául ezek szolgáltak, amit azok még a nevükben is (Pro Evolution Soccer) tükröznek. Eleinte még a menürendszerük is teljesen megegyezett a korábbi szériáéval. Sajnos a grafikáról is elmondható ez a hasonlóság, a KONAMI akkoriban a külcsínra látványosan magasról tett, csak a belbecs volt a lényeg. De ez is hamarosan megváltozott, hisz az első számítógépre is kiadott focisjátékuk néhol már grafikailag is magasan verte a FIFA sorozatot, és a számítógépnek köszönhetően a játékosok a továbbra is hiányzó licenszek problémáját is orvosolhatták, nem voltak tovább olyan gondok, mint a konzolos verziónál.

Ekkoriban gyakorlatilag már csak egyetlen dolog akadt amiben a FIFA volt a király, az pedig a bajnokság mód. A PES-ben játszható bajnokság (konkrétan a Masters League mód) sokhelyütt még csak nem is a licenszek hiánya miatt volt egy nagy rakás trutyi, egyszerűen meg sem próbáltak a készítők egy akárcsak minimálisan is a valódira hasonlító bajnokság rendszert létrehozni. A Masters League mód éveken keresztül semmit nem változott, tényleg semmit, de a tavalyi PES esetében talán ez nem is volt akkora gond, hisz a focis játékok esetében elsőként megjelent ott a karrier mód, ahol egyetlen játékost irányítva végigküzdhetjük magunkat az alsó osztálybeli kiscsapattól a futballvilág csúcsára. Mindezek mellett is kijelenthetjük, hogy a PES széria a FIFA-hoz hasonlóan viszonylag keveset lépett előre az elmúlt évek során. A játékmódok változatlanok, gyakorlatilag csak apróbb grafikai finomítások, a mesterséges intelligencia lépésenkénti fejlődése, néhány új mozdulat betétele és a rendes évi adatbázisfrissítést leszámítva a PES széria semmit nem mozdult előre az elmúlt évek során.

És el is érkeztünk a PES 2010-hez.


Én azt hiszem ekkora frissítést a PES szériban eddig nem láthattunk. A játék grafikája valami frenetikus. Abszolút lebutított szint mellett is hihetetlen részletes, elképesztő, hogy a régebbi hardware-ekből is képesek még előhozni olyasmit amit már nem is gondoltunk volna. Egyre kevésbé érzékelhető, hogy a PES széria PC-s változata továbbra sem PC-re van fejlesztve elsősorban, hanem konzolról portolják. Végre a menürendszer is követi a kor követelményeit, ebben eddig hatalmas lemaradásban volt a PES, hisz az előző részé is olyan volt, mintha egy tíz évvel ezelőtti játékból emelték volna át. Előrelépés tapasztalható a menüzenék terén is. Bár már az előző évi verzióban sem a tipikus japán szintetizátorzenét kaptuk, az ideiben már kifejezetten kellemes a felhozatal, igazi focihangulatot teremtő aláfestés. De ez csak a körítés, ebben az igazat megvallva a FIFA széria még mindig előbbre jár, még ha nem is olyan sokkal, mint régebben. Sajnos a licenszek számában is az EA Sports üdvöskéje a győztes, de mint miden évben, idén is egészen biztosan hamar jönnek a kiegészítők a PES-hez, amellyel a fiktív csapatnevek, mint pl a London FC eltűnnek a játékból. Épp ezért én ennek hiányát nem érzem fontos tényezőnek, lássuk inkább a lényeget.

A játékmódok:


megint van BL (sajnos Loki nélkül) amiben megkapjuk egy Bajnokok Ligája meccs teljes körítését, mindennel együtt, olyan szinten, hogy ha végigjátszuk tényleg Európa focijának csúcsán érezhetjük magunkat. Igazából ez már tavaly is így volt, így nem igazán van benne változás.

A PES egyik legfontosabb játékmódja a Masters League, ami évek óta nem változott jelentősen, most végre teljesen, de tényleg alapjaitól fogva átalakult. Végre nem kell másodosztályból indulva vezetnünk kedvenc csapatunkat (ez mi a rákra volt egyáltalán jó?) és a második vonal eltűnésével megszűnt a vegyes bajnokság is, tehát a nagy ligák mostantól végre valóban angol, spanyol, olasz, stb néven szerepelnek, nem A, B, C ligaként, és nincsenek teszem azt argentín, vagy ukrán csapatok az angol élvonalban. Egyszerűen fel nem fogom, hogy erre miért kellett éveket várni... Mindegy, ha már megkaptuk ezt, akkor nem álltak meg ennyinél, egy komplett menedzser módot építettek be ide. A szezon elején megválaszthatjuk a csapatunk szponzorait, vannak játékosmegfigyelőink, segédmenedzserünk, a naptár is jobban hajaz a valós éves menetrendre, új játékosok igazolása sem a régi ajánlunk neki mindent amit lehet, aztán visszautasít módon megy és végre a fizetőeszköz sem az idióta fiktív kredit, hanem Euró, vagy Font. Tényleg megannyi dolog van, ami ezt a játékmódot szinte a focimenedzser programok összetettségével ruházza fel. Látszik, hogy a készítők a grafika és mesterséges intelligencia mellett ebbe ölték a legtöbb erőfeszítést.

Ott van aztán a tavaly bevezetett Became a Legend, ami egy éve valami hihetetlen jó újítás volt a rengeteg sok hibája ellenére. Magasan verte a FIFA hasonló próbálkozását. Ez ugyebár a már említett karrier mód. A nagy baj, hogy ez tavaly óta sajnos semmi jelentős fejlődést nem mutat, megmaradtak az idegesítő hibák és valami érthetetlen okból nem vették át a Masters League újításait. Persze továbbra is nagy élmény nevesincs tiniből aranylabdás szupersztárrá válni, de hogy ehhez miért kell továbbra is eltűrnünk, hogy nem egyszer három-négy nagyszerű formában lejátszott meccs után ok nélkül a kispadon találjuk magunkat, vagy hogy védekező középpályásként még akkor is lecseréljenek minket hátránynál egy meccs hajrájában, ha vezetjük a csapat góllövő és gólpasszadó ranglistáját, azt nem értem. Néhol az edző rettenetesen ésszerűtlen döntésekkel hagy ki minket a csapatból, aztán ha teszem azt csereként beállva tíz perc alatt nem produkálunk valami extrát, akkor hagy tovább a kispadon ücsörögni. Ezek sokat rombolnak a játékélményen, de az sem az igazi, hogy ebben a játékmódban továbbra is kreditekkel fizetnek minket és igazából semmi jelentősége a pénznek, hisz úgyis a szívünk szerint döntünk az igazolásokat tekintve. Ja igen, átigazolás... oké, hogy a kezünkbe adják a döntés jogát, de igazán lehetne valami jelentősége, hogy melyik csapatot választjuk, így hogy félévenként önként válthatunk klubot, valahogy az egész dolog súlytalanná válik. Persze a felsorolt hibák ellenére ez a játékmód is igazán élvezetes, aminek az oka pedig:

A játékmenet


Megszokhattuk, hogy a KONAMI fejlesztői minden évben belepakolnak valami plusszt a játékmenetbe, amitől az még az eddiginél is valóságosabb lesz. Nincs ez másképp most sem, még több mozdulat, még több csel, mint tavaly és még az eddigieknél is intelligensebb ellenfelek várnak ránk, ha belevágunk a játékba. A játékosok labdakezelése egyre reálisabbá válik, már nincs olyan, hogy már a közepesen technikás játékosokhoz is hozzáragad a labda, itt bizony van olyan, hogy még a sztárok is hibáznak néha és ez nagyon jó. Persze akik az árkád stílusú játékmenetet szeretik, azok a hajukat fogják tépni, mert a PES az kőkeményen szimuláció. Persze alsóbb szinteken itt is végig lehet cipelni a labdát a pályán mondjuk Cristiano Ronaldo-val, de a nehezebbeken már csak a csapatjáték vihet sikerre. A játékmenet igazából olyasmi a PES-ben, amiről nem igazán lehet sokat írni, ezt meg kell tapasztalni. A játék annyira kidolgozott, annyiféle variációs lehetőség van benne, hogy gyakorlatilag szinte nincs két azonos szituáció.

Összegzés:


Persze azzal tisztában vagyok, hogy a PES öreg motorosainak sok újat nem mondtam a fentiekkel, de azoknak talán igen, akik eddig csak a FIFA-t ismerték igazán, vagy egy kézlegyintéssel elintézték a PES-t: ronda a grafikája és gagyi a körítés. Ez már nem így van, a focisjátékok királya megújult, szerintem évek óta nem modernizáltak ennyit rajta, végre a külsőségeiben is felveszi a versenyt a nagy vetélytárssal. Voltak olyan évek, hogy feleslegesnek éreztem váltani az újabb verzióra, de idén még csak meg sem fordul ilyen a fejemben. A PES 2010 egyértelműen minden fontos tekintetben a valaha készült legjobb focisjáték.
Share/Bookmark

2009. december 12., szombat

Avatar - Trailer

7 megjegyzés
A jövő héten kerül mozikba az a film ami előreláthatólag az idei év nagy durranás lesz. Én tuti sietek majd megnézni, hisz James Cameron alkotása meg 3D-s meg ilyenek, na és a látvány! Ha csak fele olyan jó lesz, mint az előzetes alapján látszik, az év, vagy akár az elmúlt évek filmje lehet belőle. Aki még nem tudna semmit róla (van még ilyen egyáltalán?) nézze meg ezt a trailert:

Share/Bookmark

2009. december 7., hétfő

Fastlane - Halálos iramban

3 megjegyzés
2001-ben világhódító útjára indult egy relatív kis költségvetésű film, addig igazán nagy ismertséggel nem rendelkező nevekkel, ez volt a The Fast and The Furious, vagy magyarul (ismételt fordítói zsenialitás: Halálos iramban) A film azóta megért jónéhány folytatást, de most a mi szempontunkból ez nem is lényeges. Amiről most szó van, az egy a film sikerét meglovagoló sorozat: a Fastlane. Szögezzük le jó előre, hogy ennek az égegyadta világon semmi köze sincs a mozifilmhez, még ha jó magyar szokás szerint a TV csatorna fel is használta hozzá a jól bejáratott címet.

Fastlane

Azért persze hasonlóságok akadnak. Mindkettő Los Angeles-ben játszódik, a látványvilágot a napfény-tengerpart-pálmafák-csinos csajok-gyors kocsik kvintett határozza meg, a hangzást napjaink menő hip-hop előadói és mindkettőben a beépített zsaru próbálja elkapni a rosszfiúkat azáltal, hogy (nem is annyira) kicsit ő maga is rosszfiúvá válik. A hasonlóság tehát a stílusban rejlik, azonban ami a történetet illeti, abban nem sok közös van. A Fastlane alapsztorija a következő: adva van egy los angeles-i zsaru Van aki szereti rugalmasan kezelni a szabályokat, van egy társa, akit már a Pilot igen korai stádiumában kinyírnak és ez nem maradhat megbosszulatlanul. A gond Van szempontjából csak annyi, hogy az akció ami a társa halálához vezetett nem igazán volt elrendezve papírmunkailag, na meg a csaliként használt pénz kölcsönvételéről sem nagyon volt tudomása a rendőrségi raktárosnak, nagyobb baj, hogy az akció közben az is oda lett... Szóval Van nyaka körül szorul a hurok, ekkor jelenik meg Billie Chambers hadnagy, (aki mellékesen nem úgy Billie, mint a westernhős, hanem mint az énekesnő) aki mentőövet dob neki: segít elkapni a társa gyilkosát, ha cserébe belép az ő egységéhez. Nem túl nagy kérés a bosszú lehetőségért, pláne hogy a Candy Store (ahogy az akciócsoportot nevezik) igencsak olyasvalami ami Van stílusához illik. Nincsenek szabályok, csak a rosszfiúk rács mögé kerüljenek. A zsákmányolt pénz, drog, autók, fegyverek mind mind az egység központjába vannak gyűjtve és további bűnözők elfogásához használják őket, semmit nem adnak tovább az állambácsi felé. A bosszúhadjárat során Van összeakad a halott társa öccsével aki szintén a gyilkosra vadászik. Deaq szintén nem az a szabályok szerint élő fajta, ellenben kiváló alvilági kapcsolatai vannak és nagyon szeretné elkapni a bátyja gyilkosát, így pillanatok alatt ő is a Candy Store alkalmazottai között találja magát. Ez a Pilot szorija persze, de innentől kezdve azért nagyjából ugyanaz a képlet minden rész esetében: Billie kiadja az utasítást, hogy kit, hogyan kell elkapni, a fiúk beépülnek és győz a jó. Így nézve nem túl változatos, de ezt a sorozatot egyértelműen a hangulat viszi el a hátán, márpedig az nagyon. Ha igazán hasonlítanom kellene valamihez, akkor azt mondanám, hogy ez a 2000-es évek Miami Vice-a. Átalakítva persze a kor pörgősebb igényeihez.

Ami a karaktereket illeti, ott van például Van, aki nagydumás, forrófejű, csajozós, bulizós típus. Az őt alakító Peter Facinelli abszolút alkalmas erre a szerepre, egy percig nem kételkedünk benne, hogy ő valóban ilyen. Deaq hozzá képest kicsit megfontoltabb, de azért nagyjából rá is áll ami Van-re. Hogy ebben is hasonlóságot találhassunk a Miami Vice-al, őt a színesbőrű Bill Bellamy alakítja. A sorozat legnagyobb neve azonban nem a két főszereplő, hanem a főnöküket Billie-t alakító Tiffany Thiesen, aki igazán sok helyről lehet ismerős, de leginkább talán a Beverly Hills 90210-et és a magazinok címlapját emelném ki. Billie elég titokzatos karakter, a fiúkkal ellentétben róla viszonylag keveset tudunk meg. Kemény céltudatos nő, nem igazán látni a gyenge oldalát, de persze azért néha kiderül, hogy olyan is van neki. A negyedik fontosabb szereplő Aqurius, akit Big Boy (nem tuom ő ki lehet, talán rapper?) alakít. Aquarius egy amolyan szürke zónában dolgozó alak, inkább bűnözőnek mondanám, de mivel Deaq jóbarátja, mindig mindenben a csapat segítségére van.

Persze ha azt vesszük elég sablon karakter mind, de egy ilyen sorozathoz pont ezek a fajta karakterek kellenek.

Apróbb szerepben feltűnnek olyan ismert, vagy azóta azzá váló színészek, mint Jay Mohr (Garry Unmarried) Jaime Priestly (Nevem: Earl) vagy Mischa Barton (Narancsvidék).

A sorozat kiagyalója egyébként a coolság nagymestere McG, aki részese volt olyan sorozatok kiagyalásának-készítésének, mint a: Narancsvidék, Supernatural, Chuck, de ő volt a rendezője például a Charlie angyalai mindkét részének, és a Terminátor: Salvation-nek is. A felhozatal alapján szerintem már mindenki sejtheti, hogy mit kap ettől a szériától.

A Fastlane az a sorozat, amit minden Halálos iramban, vagy Miami Vice rajongónak ajánlanék. Sajnos mindenki kedvenc Fox csatornája egyetlen évad után egy böhöm nagy cliffhanger-rel hagyta lógva a sorozat rajongóit. Nagy kár érte, mert hasonló széria azóta sem indult semelyik csatornán.
Share/Bookmark

2009. november 30., hétfő

Alkonyat

8 megjegyzés
Már dúl egy ideje az Alkonyat mánia a szexuális érettségig legfeljebb csak gondolatban elérő lányok között és engem eddig éppen ez riasztott el a film megtekintésétől, most azonban úgy adódott, hogy egy ismerős kérésére megszereztük DVD-n és ha már úgy is itt volt nálunk, megnéztük. Hááát... én olvastam, hogy sokan a Harry Potter-hez hasonlítják, amin az Alkonyat rajongók rendszerint szeretnek vérig sértődni, pedig joguk aztán nincs hozzá. Egy ilyen összevetést legfeljebb a Harry Potter rajongók vehetnek zokon.

Alkonyat plakat

Persze a könyvet nem olvastam, de kétlem, hogy annyit variáltak volna a megfilmesítéskor az alapkoncepción, hogy egy zseniális mű legyen az adaptáció mögött. Az Alkonyat nem több, mint a vámpír mítosz, azon belül is a vámpír-ember szerelem százezredik feldolgozása. Semmi újat nem hoz a témába, amit már el nem mondtak volna ezer másik hasonló történetben, az eredetiségnek még a látszatát sem próbálja mutatni. Értem én, hogy a Rómeó és Júlia világában élő fiatal lányok miért vannak oda egy szerelmi történetért, de ez még annak sem túl fantáziadús. Félreértés ne essék, ez nem egy pocsék film, nem értem azt, hogy sokan miért tekintenek ilyen gyűlölettel rá, de azokat még kevésbé értem, akik fanatikusan rajonganak iránta és dicsőítik az egyediségét állítva, hogy ez a napjaink legjobb története.

Aki esetleg nem ismerné az alapsztorit: leányzó ideiglenesen az apjához költözik, mert anyuci az új pasijával az országot járja. A gimiben a csaj az első nap kiszúrja magának a helyi EMOs banda vezérhímjét (ezt a szerepet az új Dicaprio-ra Robert Pattinson-ra bízták. Na nem azért új Dicaprio, mert akárcsak megközelítené annak színészi képességeit, egyszerűen csak arról van szó, hogy őt is ugyanolyan szívesen pattintanám arcon egy szeneslapáttal) Az EMO-s banda nem közösködik senkivel, meg úgy általában véve is mindenki furcsának tartja őket, de mi persze már rögtön vágjuk miről van szó. A leányzó életét megmenti EMOfiú, mégpedig úgy, hogy ripityára tör egy kocsit, ami más helyzetben a leányzót törte volna össze. Ez a hölgy szerint igencsak furcsa (érdekes másnak nem tűnt fel, hogy mi az a kurva nagy horpadás a kocsin ott, ahova a lány szerveinek kellene felkenődve lennie) és rövid időn belül összeadja a kettőt a kettővel: EMOfiú vámpír. Ezt a fiú is bevallja, de a leányzót ez nem zavarja. Érdekes módon az sem, hogy EMOfiú azt mondja most épp vega életet él (értsd állatok vérét issza csak) de főhősnőnk vére olyan finomnak szaglik, hogy miatta még azzal is felhagyna. Neeem, a kiscsaj még ekkor is úgy megbízik a vámpírban, ahogy az ember évek múltán teszi csak a szerelmével. Persze összejönnek, de akad, akinek ez nem tetszik, aztán jönnek más vámpírok is, akik nem annyira vegák, ott van pl. az a gyerek is, aki kilométerekről kiszagol mindent, de a tőle három méterre álló csajról csak akkor veszi észre, hogy ember, mikor megfordul a szélirány... Szóval jön a sok galiba, de igazából semmi, de komolyan semmi olyan nem történik a filmben, amit ne lehetne látni az első perctől kezdve. Ami a romantikus szálat illeti (szinte csak az van) szintén elég vicces. Persze ezt nem nekem kéne megítélnem, mert alapból nem vagyok oda a romantikus filmekért, de egy percre sem éreztem azt a fajta érzelmi töltetet, amit mondjuk a Rakoncátlan szív hordozott magában. Persze az is lehet, hogy csak a film szereplői voltak képtelenek igazán hitelesen átadni ezt a lángoló, de valahol mégis bűnösnek érzett szerelmet.

A színészekre nem fogok külön kitérni, ha valahova pozícionálnom kellene a teljesítményüket, akkor úgy két-három fokkal a Barátok közt színészeinek játéka és az átlag közé tenném őket, annál feljebb semmiképp.

A film nézése közben amúgy két dolog járt a fejemben, az egyik az, amit Barney mond egyszer Lilly-nek, mikor az rá akarja venni valami igazán nem pasis dologra: "- Nem mehetek, mert van ez az izém. - Mid? - Péniszem" Kábé ilyen érzés felnőtt férfiként megnézni ezt a filmet. Más szempontból tekintve (értsd, megpróbálva eltekinteni attól, hogy pasi vagyok) az Alkonyat-ra egy másik jelző vonatkozik, az, amit az egyik kiképzőm szokott mondogatni néha: "Nem rossz, de a jó az nem ilyen."
Share/Bookmark

2009. november 26., csütörtök

A Titkok Könyvtára 3: A Júdás-kehely átka

1 megjegyzés
Eddig már kétszer láthattuk, ahogy az elsőéves medikusból Superman szakorvossá, majd könyvtári alkalmazottá váló Carter doktor, izé... Flynn Carsen megmenti a világot. Ez alkalommal ehhez John McLaine-hez hasonlóan kurvára nincs kedve, de szintén kedvenc zsarunkhoz hasonlóan senki nem kéri a beleegyezését, egyszerűen csak belekeveredik az ügybe és onnan már nincs kiszállás.

169633

Mindenki kedvenc könyvtárosa ezúttal másra sem vágyik, csak hogy kivehessen egy kis szabadságot, mivel a munkája végképp kikészíti és a személyes kapcsolatai rovására megy. Ez persze viszonylagosan ritka egy könyvtárosnál, de mivel tudjuk, hogy az ő esetében a polcrendezés helyett általánosabb az Amazonas őserdejében rosszfiúk elleni harc egy ereklyéért, nem annyira lepődünk meg a dolgon. A szabit megkapja, de pihenés helyett nagyon hamar belekeveredik a vámpírok hatalmáért folyó harcba (végre egy valóban) gyönyörű nővel az oldalán, az Oroszország régi dicsőségének visszaállításáért küzdő rosszfiúk ellen.

A Titkok könyvtára receptje mindig is a humor, szép helyek, legendás kegytárgyak és világuralomra törő gonoszok elleni harc volt. Ez most sincs másképp. A különbség most talán csak annyi, hogy egy picit több szerepet kap a romantika a sztoriban, de persze azért még így sem megy el szerelmesfilm irányba. Az igazán nagy fordulatok elmaradnak, de igazából ez az előző két részben sem volt másképp, mindemellett az azért érezhető, hogy vagy költségvetési okokból, vagy ötlet hiányában, de ez a harmadik rész valahogy soványkábbra sikeredett, mint az előző kettő. Még így is nagyszerű szórakozás, de ha teszem azt ez lenne a széria első része, nem biztos, hogy készülne belőle folytatás. Mindamellett nekem még így is tetszett, de az előző két rész azért jobb volt és remélem, hogy a negyedik is (ha készül, nagyon remélem, hogy fog) az lesz. Ha tartanák az eddigi ütemtervet 2010-ben jönnie kéne egy újnak...

Ami engem illet én szívesen izgulnék végig még egy-két Flynn Carsen kalandot, hisz Indiana Jones, Lara Croft és Ben Gates mellett nem igazán akad valamire való kalandfilmes figura és a közeljövőben egyikük újra feltűnése sem várható sajnos, márpedig a jó kalandfilm jelenleg igencsak hiánykategória.
Share/Bookmark